Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 14 (2008) 1-2. sz.

A gondolat vándorútján - BALÁZS MIHÁLY: Megjegyzések János Zsigmond valláspolitikájáról

ban még akkor is gazdag évszámajánlatot találunk. Felekezeti hovatartozásuktól vagy koncepciójuktól függően csúsztatják a szerzők előre vagy hátra az egyes eseményeket, így aztán 1562, 1563 vagy éppen 1564 egyaránt szerepel a szakirodalomban. Le kell tehát szögeznünk: semmi sem szól amellett, hogy valláspolitikai megfontolásokból hívta volna be János Zsigmond Biandratát, hiszen 1562. február 21-én írott levelében maga a fejedelem megmondja, hogy invitálta az olasz orvost már 1559-ben, majd 1560-ban is, s így természetesen az sem igazolható, hogy már „1563-ban Biandrata befolyására elhagyta ősei hitét, s lutheránussá lett".

22 A legcélszerűbbnek az látszik, hogy az eddiginél jóval alaposabban faggassuk az ellenérdekelt félnek, annak a Gromo kapitánynak a kijelentését, aki 1564 áprilisában Velencéből érkezve állt a fejedelem szolgálatába, aki ebben az időszakban több levelet írt megbízóinak, s aki később részletes feljegyzést is megfogalmazott Erdély állapotáról. Ő először 1564 decemberében arra vázol fel elképzelést, hogy miképpen lehetne a királyt visszatéríteni a katolikus hitre, s azt is közli, hogy az uralkodó 1564 áprilisában hagyta el azt. Az eseményekre visszatekintő Compendiumban már jóval erősebben tör fel az apologetikus szándék, de ha a fejedelem lelki szomorúságáról és meghasonlottságáról írottaktól eltekintünk, s a konkrétabb információkat más forrásokkal is szembesítjük, akkor az rajzolódik ki, hogy az ősök hitének megtagadása valóban 1564 tavaszán történhetett, ám lutheranizmusra hajlását nem követte azonnal tett, s János Zsigmond csak 1565 áprilisában szüntette be a miséket, és távolította el a káptalant Gyulafehérvárról. Erre az időszakra vonatkoztatható tehát a Compendium később legendássá vált azon megjegyzése, hogy az uralkodó a szobájából hallgatta a katolikus miséket. A kronológiába jól beilleszthetőnek tűnik az is, amit a továbbiakban olvashatunk: „És amikor '65-ben második alkalommal indult, hogy kiűzze királyságából Schwendit, a császár tábornokát, aki nagy csapattal érkezett elpusztítására, alig ért a király Kolozsvárra, az országgyűlés máris elkészült, és Isten ezen lázadói először titkos parancsokat hoztak, elűzték a papokat és eltávolították az összes oltárt, szobrot és ábrázolást, és a földre hajigálták őket. És e gaztettek közepette néhány csodálatosan készített régi oltárt feldaraboltak és elégettek két igen szép orgonával egyetemben. És csak három, finom márványból faragott síremlék maradt épen, az egyik Hunyadié, a másik Szapolyai Jánosé, a mostani király apjáé, aztán Fráter György bíborosé és Izabella királyné egyszerű ravatala a templom legsötétebb részében."

23 Az 1565. január 22-i országgyűlés valóban hadfelkelést rendelt el, majd az uralkodó valóban Kolozsvárra ment, s innen hatalmazta fel március 7-én Niezowskit és Báthory Istvánt a béketárgyalások megkezdésére. Beilleszthetőnek látszik tehát az események menetébe az is, amit Gromo a folytatásról mond: „De mindez rosszul sült el, mutatja először is a tilalom, melyet egy hónappal előbb hoztak Váradon, ami miatt egészen mostanáig a katolikus tisztségviselők talpon vannak, meg az alázatos levelek: nemcsak a legáldottabb egyházfőnek, IV. Piusnak, hanem a jeles és főtisztelendő Morone, Borromeo és Vercelli bíborosoknak."

24 Ez utóbbi levelek nem maradtak ránk, de az eddig követett roppant körültekintő és óvatos valláspolitikával összhangban lenne, hogy - természetesen akár csak pőre politikai megfontolásokból is - a kapcsolatok fenntartására törekedjék Rómával. Példaként idézhetjük itt, hogy még a kialakulóban lévő velencei kapcsolatokban is