Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 14 (2008) 1-2. sz.

A gondolat vándorútján - BALÁZS MIHÁLY: Megjegyzések János Zsigmond valláspolitikájáról

szerepük van korszakuk vallási viszonyainak alakításában. A Palaeologus szócsövének tekinthető Pastor ennek során így beszél: „Ki tagadhatná, hogy Erdélyben világlott fel az igazság a személyében egy Istenről. De ez sem történt volna meg, ha Isten nem ad nekünk egy lelkületében Frigyes fejedelemhez fogható, számunkra biztonságos vendéglátással szolgáló embert, név szerint II. Jánost, Magyarország választott királyát, s ha ő Zsigmond császárként viszonyult volna hozzánk, vagy az előző korok a maguk uralkodóihoz hasonlatossá formálták volna, magunk is sötétben maradtunk volna, másfelől pedig ha megfordítva történt volna, akkor e nagyszerű fényességgel már a korábbi századok ékeskedhettek volna."

2 Számos hasonló hangvételű nyilatkozatot idézhetnénk a későbbi évszázadokból, s persze roppant érdekes lenne kimutatni, hogy miként gazdálkodnak a szidalmazók vagy dicsőítők a nem sokkal halála után kialakult érvkészlettel, ám tanulságosabbnak látszik, ha arra hívjuk fel a figyelmet, hogy ezek a summázó jellemzések még a szokásosnál is nagyobb mértékben változatlannak és szinte mozdulatlannak ábrázolják János Zsigmondot, s a vallási nézeteit változások sorozatában bemutató szemlélet nem csupán a népszerűbb összefoglalásokból hiányzik, hanem még a szakszerűbb munkákból is. A felekezeti elfogultságtól tartózkodó újabb megnyilatkozások uralkodó tendenciáját is jól jellemzi az, amit Sebestyén Mihály füzetecskéjében olvashatunk: „János Zsigmond gondos humanista és katolikus nevelést kap Lengyelországban, korábban viszont a fejedelmi orvos, a szentháromságot tagadó Blandrata György volt tanítója. E kétféle hatásnak köszönhetően az ifjú király egész életére nyitott marad a hitújítás iránt, és Dávid Ferenc hatására végül is az antitrinitárius irányzat nyeri el rokonszenvét."

3 Elsöprő erejű tehát a hagyományban az a tendencia, hogy a többnyire persze negatívan értékelt és az antitrinitarizmus elfogadásában kicsúcsosodó teológiai érdeklődést minél korábbról datálják; s ennek az igyekezetnek talán legszélesebb körben ható mozzanata az volt, amikor a báró Henter Antal által az úgynevezett hargitai csata emlékhelyén felállíttatott, majd később a csíksomlyói kegytemplom homlokzatára került emléktáblára rávésték, hogy készült „emlékezetére azon győzelemnek, melyet 1559-ben pünköst szombatján ezen a helyen nyert ifjabb János Zsigmond király hada ellen az a sz. hitét védelmező székely nép".

4 A hagyomány erejével magyarázható, hogy a fejedelem uralkodásának mérlegelése során még a legfrissebb történeti összefoglalásokban is kiemelkedő helyen szerepel kivételes teológiai érdeklődése, amelyet az Erdélyben lezajlott egészen rendkívüli vallási forrongás egyik okaként kezelnek. „János Zsigmond életének egyik ugyancsak kényes kérdése vallási elkötelezettsége" - írja Oborni Teréz, majd bírálja az alábbiakban még említendő Gromo kapitányt, aki jelentéseiben és leveleiben arról beszélt, hogy „az uralkodó csak szükségből hagyta el a katolikus hitet, mert követni akarta az országában e téren zajló változásokat". Ennek mintegy ellentételezéseképpen megállapítja azt is, hogy a fejedelem 1562-ben lett protestánssá.

5 Hasonlóan fogalmaz Pálffy Géza, aki a 16. századi fejedelmi udvar kultúratámogató szerepéről általában szólván hangsúlyozza: „Szapolyai fia - reneszánsz udvara kiépítése mellett - kitűnt a protestantizmus támogatásával is. Ez alapvető szerepet játszott abban, hogy - a királysághoz hasonlóan - a 16. században Erdély is vallást váltott, sőt itt a radikálisabb áramlatok is pártfogásra találtak."

6