Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 14 (2008) 1-2. sz.

Seminarium Ecclesiae - KICSI VALÉRIA: Keresztény közösségek Törökországban

A nem muszlim kisebbségekre vonatkozó alapvető törökországi szabályozás az 1923-ban aláírt lausanne-i békeszerződés 38-44. cikkelyeiben van lefektetve,

1 ám Törökország számos esetben bizonyíthatóan nem ezen cikkelyek értelmében járt el. Az említett szabályok ugyanis garantálták volna a kisebbségi jogokat, lehetővé téve - többek közt - a szabad nyelvhasználatot és vallásgyakorlást. Az első világháborúig az Oszmán Birodalomban - az úgynevezett millet rendszernek köszönhetően - a különböző vallási és etnikai kisebbségek maguk dönthettek saját ügyeikben, saját bírójuk volt. (Ma körülbelül úgy mondanánk: működött a kisebbségi önkormányzat.) A millet rendszer a „könyv népeire", vagyis azokra a hívőkre vonatkozott, akik szent iratokkal rendelkeztek: gyakorlatilag tehát a zsidókra és a keresztényekre terjedt ki. (A Korán ugyanis megkülönböztetett figyelemben részesíti a „könyv népeit" - ahl al-kitáb.)

2 Kifejezetten vallási alapon szerveződött, amit az etnikai hovatartozás esetleg színezhetett, de nem volt benne meghatározó. Úgy is mondhatnánk, hogy az Oszmán Birodalomban a vallási hovatartozás volt az identitás meghatározó eleme. Maga a millet többjelentésű szó, esetünkben azonban olyan vallási közösséget jelent, amelyre egyedi jogi szabályozás vonatkozik. Az oszmánok alatt ezeknek a közösségeknek megmaradhatott a hódítás előtti egyházi-vallási struktúrájuk, bizonyos keretek között tehát maguk dönthettek saját ügyeikben. A vallásgyakorlás és a nyelvhasználat szabadsága megillette őket, saját intézményeik is voltak (iskolák, jóléti intézmények). Másodosztályú alattvalók lévén számos tilalom vonatkozott rájuk (például nem katonáskodhattak, bizonyos ruházkodási regulák is érvényesek voltak), adóterheik is magasabbak voltak, mint a muszlimoké. A korábbi századokban a keresztényeket sújtotta még a devsirme, vagyis a gyermekadó is. (A családjuktól elszakított fiúkat elsősorban janicsárrá nevelték.) Összességében azonban a keresztény közösségek viszonylag nagy szabadságot élveztek. A kereskedelmi életben úgyszólván meghatározó szerepük volt. Az első világháborútól kezdve a helyzet mindjobban megváltozott. 1914 júniusában bevezették az ipartámogatási törvényt, mely elsősorban a görög és örmény kiskereskedőket sújtotta. A törvény fő célja a muszlim - török - vállalkozók érdekeinek egyoldalú védelme volt. Az intézkedések ellehetetlenítették a görög és örmény vállalkozásokat, ráadásul ezek a kereskedők különböző atrocitásoknak is ki voltak téve. Az események hatására megközelítőleg 130 ezer görög menekült az ország nyugati területeiről Görögországba. A világháború idején az oroszokkal való kollaborációval vádolták, ezért internáló táborba száműzték az örmény kisebbséget. Az útnak indítottaknak azonban csupán egy kisebb része ért célba. Ezekről az eseményekről a mai napig parázs viták zajlanak, sokkal inkább a politikusok, mint a történészek között. Kétségtelen, hogy Kelet-Anatóliában az örményeknek meghatározó szerepük volt, és Oroszország háborús győzelmeit látva az örmény nacionalisták úgy vélték, lehetőségük nyílt egy önálló állam létrehozására. Fegyveres összecsapásokra is sor került az orosz hadsereg által támogatott örmény katonai egységek és a török csendőrség támogatta kurd törzsi erők között. Az oszmán kormány a belügyminiszter kezdeményezésére 1915-1916-ban az örmény népesség Szíriába történő kitelepítéséről döntött. Vitatják, hogy szükséges