Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 14 (2008) 1-2. sz.

Figyelő - HORVÁTH PÁL: Keresztény hit a modern világban (Helmut Richard Niebuhr: Krisztus és kultúra)

onnan, elfordítja a jelen társadalmi történéseitől, vagy éppen azok formálásának szándékával küldi a keresztény embert és közösséget a mindenkori kulturális valóság világába. Niebuhr elemzésében tehát két világ áll szemben egymással, amelyeket a szerző Krisztus alakjával és a kultúra egész rendszerével azonosít, ám ezek a pólusok az egyház történetének minden pillanatában szimbiózisban élnek, kölcsönösen értelmezik és át is hatják egymást. Az alapfogalmak tisztázásából világos az is, hogy Krisztus Niebuhr számára nem a világban jelen lévő Messiás személyes valóságát, hanem a Krisztus-hitet, Krisztus paradigmatikus alakjának az evangélium és az egyház révén a világban jelen lévő valóságát, morális és egzisztenciális hatását, üzenetét érti. Krisztus személyes teljessége azonban a hitben élő keresztény, az egyház számára gyakorta pusztán erkölcsi üzenetében, az általa sugallt erények sorában közvetíthető - részleges, töredékes formában, elégtelen módon - a mindennapi élet számára. A világ felé szóló üzenete szerint Krisztus így a szeretet, a remény, az engedelmesség, az alázatosság intenciója és példája a földi, emberi valóság számára, ám alakja kulturálisan ezen erények egyikére sem redukálható, hiszen a maga teljes valóságában a világban megjelenő, ám attól radikálisan különböző, a hívő embert a világból kiemelő és a világba küldő Istent és az ő hitének valóságát, valódiságát, feltétlenségét jelenti. Krisztusnak, a krisztusinak a világ, a kultúra számára való kihívó és meghatározó mivolta Niebuhr számára kétségtelen, ám tisztában van azzal is, hogy így adott meghatározása teológiailag szemlélve töredékes és részleges. így a megtestesülés, a megváltás és a feltámadás Krisztusa a maga egészében mindig kívül marad azon a profán horizonton, azon az emberi valóságon, amelyet számunkra a kultúra világa jelent, a példája és üzenete egy-egy vonását kiemelő, azt a világnak szóló krisztusi-keresztény üzenet lényegének tekintő teológiai kísérletek pedig csupán alkalmi, részleges próbálkozásoknak tűnnek. Fogalmilag legalább ennyire alkalmi és bizonytalan, ha a Krisztussal szembesített kultúra fogalmát a civilizációra, az emberi közösségben kibontakozó tevékenység folyamatára és annak eredményei összességére, az ember által alkotott „mesterséges, másodlagos környezetre" alkalmazzuk. Az így adott definíció meglehetősen parttalanná teszi ugyan a kultúra fogalmát, ám néhány vonása Niebuhr szerint bizonyosnak tekinthető. Ilyen a kultúra társadalmi természete, történeti jellege és emberi erőfeszítések által megalkotott mivolta. A kultúra lényegi, az evangéliumi-krisztusi valóság felé nyitott természetét értéktartalmának köszönheti, amely egyszerre jelenti az ember morális és materiális értékeinek és érdekeinek szolgálatát és az ezt a célt szolgáló, az értékek hagyományozását és rivalizáló együttélését is biztosító rendszereket, mint a társadalom és az egyén létezésének természetes és szükségszerű közegét és környezetét. Ez a kultúra fejlődő, változó és sokféle, ám totalitáselvének és igényének megfelelően minden korban elemei közé sorolja Krisztust és annak egyházát, miközben ez utóbbi, az evangéliumi szellem állandó, lényegében változatlan isteni üzenetként, önmaga lényegét őrizve igazodik - egyszerre elfogadó, elhárító és formáló, alakító módon - a kulturális valóság mindenkori realitásaihoz. Ebből a felemás helyzetből következően a világban élő keresztény közösség létének alapvető helyzete volt minden történelmi időben Niebuhr értelmezése szerint Krisztus, a krisztusi és a kultúra párbeszéde. Maga az evangélium egyszerre vezeti a hívő embert a kultúrán kívülre és a kultúrán