Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 14 (2008) 1-2. sz.
Corpus evangelicorum - SERES ISTVÁN: Zolnától a budai vérpadig
hogy a helyi közéletben addig tevékeny szerepet játszó nemesről ily hosszú ideig hallgatnak a források, csak azzal tudjuk magyarázni, hogy a jelzett időszakban talán nem is tartózkodott a vármegye területén! Ismét csak a felesége későbbi beszámolóját hívhatjuk segítségül. Matolayné emlékezete szerint ugyanis a férje az első Csabára költözésüket követően néhány év után beállt a rác határőrség kötelékébe, ahol három és fél éven át szolgált hadnagyi rangban. Megadja az állomáshelyet is, amely szerint Matolay a Temesi Bánság területén levő Fönlakon katonáskodott. A Pécska közelében található helység azonban a Marostól délre található, ami azt jelenti, hogy az 1718. július 21-én megkötött pozsareváci békét megelőzőleg ott nem állomásozhatott rác, azaz császári katonaság! 24 Véleményünk szerint - amennyiben az asszony vagy a jelentés írója nem tévesztette el a helységet - Matolay fönlaki katonáskodására kizárólag csak a békekötést követően kerülhetett sor, amikor a Porta valóban lemondott a Temesközről. Mivel a Békés Megyei Levéltár anyagában, illetve a Harruckern család iratai között fennmaradt megyei háziadó- és országos összeírásokban csak 1718-1723, majd 1729-1732 között említik Matolayt, valószínűnek tartjuk, hogy a vármegyei csendbiztosságról leköszönő, majd egy-két évig esküdtséget betöltő Matolay újra szolgálatot vállalt a rác határőrvidéken. A három és fél évi katonáskodásra tehát 1723-1729 között kellett sor kerülnie. 1729-ben már ismét Csabán említik hősünket, ami ugyancsak egybevág az asszony vallomásával. Viszont Matolay még ezt követően is fegyverrel kereste a kenyerét. A Békés vármegyei örmény kereskedők fegyverese Talán nem bánja a kedves Olvasó, ha ezt a fejezetet egy kis kitérővel kezdjük. A pusztai csárdákról már a Sárrét nevezetes csendbiztosa, O'sváth Pál is úgy nyilatkozott több írásában, hogy azok bizony a betyárok találkahelyeiként szolgáltak. Akárcsak a 19. századi „klasszikus" betyárvilág idején, a pusztai csárdák már a 18. század első évtizedeiben is a bűn melegágyai voltak. A mindenkori kocsmáros szoros kapcsolatban állt a pusztai szegénylegényekkel, orgazdájuk volt, vagy éppen velük együtt lopta a marhát, a lovat. így volt ez a szentetornyai csárda esetében is. A Szentandráshoz tartozó szentetornyai pusztát Hódmezővásárhely városa bírta Tolnay Istvántól árendában, maga a csárda azonban Tolnay érdekeltségeihez tartozott, s így többek között a kocsmáros is a Tolnaynak szolgáló szentandrási lakosok közül került ki. A csárdára a későbbiekben még visszatérünk. Ismert, hogy a Rákóczi-szabadságharc bukása után a megműveletlen dél-alföldi pusztaságon alig egy-két évtized alatt a szarvasmarha- és a lótartás lett a legkifizetődőbb vállalkozási lehetőség, amelyben a vagyonosabb városi és falusi lakosság ugyanúgy részt vett, mint a szerb határőrvidék katonasága; s itt elsősorban az egyes helyőrségek tisztikarára gondolunk. Az 1720-as évek végére azonban már a versenytársak is megjelentek, mégpedig az uralkodó által kiváltságolt erdélyi, pontosabban szamosújvári örmény kereskedők személyében. E gazdag kereskedők, akik közül többen magyar nemességre is szert tettek, ebben az időben gyakorlatilag az egész békési pusztaságot
