Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 14 (2008) 1-2. sz.
A gondolat vándorútján - PINTÉR GÁBOR: Fides et potestas III.
A birodalmi egyház két okból is kívül állt a hűbériségen: egyrészt a főpapi székek betöltése, vagyis az invesztitúra nem a Lehnsrecht (hűbérjog), hanem az Amtsrecht (hivatali jog) alapján történt; másrészt a püspökök az uralkodót Krisztus helytartójának, vagyis legfőbb világi uruknak, nem pedig hűbéruruknak tartották. I. Ottó alatt kezdődött el az a később is folytatódó törekvés, hogy a birodalom főtisztviselői kara az egyházi hierarchiából kerüljön ki. Azzal, hogy a főpapok magas állami funkciókat kaptak, vele járt egész tartományok egyházi irányítás alá kerülése. Egyes vélemények szerint ez az uralkodó hatalmának gyengeségét jelzi; de sokkal inkább - az előbb felvázolt összefüggésrendszer alapján - tudatos törekvés volt a hatékonynak tartott államvezetésre, a „hivatalnokállam" irányába vezető úton. Az invesztitúra segítségével a legjelentősebb egyházi méltóságokat már a korábbi uralkodók is saját, megbízható embereiknek juttathatták. Ottó kormányzásának újszerűsége nem ebben van, hanem abban, hogy minden korábbinál nagyobb mértékben vonta be az állami gépezetébe hivatalnokként az egyház vezetőit. Ameddig a Gottesgnadentum eszmeisége uralkodott, addig nem volt zavar a regnum és az ecclesia kapcsolatában és együttműködésében. Amire Ottó nem számíthatott, az a birodalmon kívüli helyzet megváltozása volt, amely a pápaság erősödését hozta magával. Az egyház központja egyre inkább önálló, monarchikus tényezőként kezdett viselkedni. A római pápa olyan hatalmat igényelt az egyház és a világ élete fölött, amely nem következhetett sem a megszokott vicarius Petri titulusból, sem pedig a Donatio Constantiniből, s az új igényekkel nem volt összeegyeztethető az sem, hogy a király a vicarius Christi. All. század második felében zajló invesztitúraharc a német egyházban komoly zavart váltott ki: a püspökök mint hivatalnokok a császárnak tartoztak engedelmességgel, de mint főpapok a pápának, aki ráadásul megmutatta nekik a világtól való függetlenedés útját is. Az igazi kár a császárság számára nem a pápaságtól elszenvedett presztízsveszteség volt, hanem hogy elveszítette a birodalom egyedüli támaszát: a birodalmi egyházat. Itt ütött vissza I. Ottó államszervezési koncepciója: míg Franciaországban a hűbéri elv volt a vezérfonal, így ott az egyház sohasem vált az állam szerves részévé, s az egyház és állam közötti kapcsolatok megváltozása nem zavarhatta meg tartósan a királyságot, addig Németországban VII. Gergely pápa reformja alapjában ingatta meg a császárságot. A külső körülmények megváltozása miatt a hivatalnokegyházra épülő, a hűbériségben rejlő erőket elhanyagoló központosított birodalommodell ellehetetlenült; helyébe az addig háttérbe szorított partikularizmus, vagyis a territoriális államszerveződés lépett. Ez már Németország széttagolódásának története. I. Ottó birodalomszervezése időtállónak bizonyult, hiszen egészen addig fennállt, amíg 1806-ban Napóleon meg nem szüntette. Központja ugyan keletre tolódott, de a szimbolikus értékű Aachen koronázóvárosként a területén feküdt. Mivel sikerült megszereznie a Verdunben 843-ban I. Lotharnak jutott „középső királyságot", Lotharingiát, 28 amely észak-itáliai területeket is magában foglalt, nyugati ügyekbe is belefolyhatott. A Karoling-kor tartós örökségeként Ottó elfogadta, hogy a császárt a pápa koronázza. Először II. Agapetus pápát 29 kérte erre 951-ben, de visszautasításban volt része.
