Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 14 (2008) 1-2. sz.

A gondolat vándorútján - PINTÉR GÁBOR: Fides et potestas III.

„Otto pius cesar, totius gloria gentis" 22 A Karoling-birodalom eszmei és politikai szétesése után a 10. század első harmadára Szászország nőtte ki magát komoly hatalommá. IV. (Gyermek) Lajos (ur. 899-911), az utolsó keleti frank Karoling leszármazott halála után a Karolingokkal leányágon rokon I. Konrád (ur. 911-918) ugyan sohasem adta fel az egész birodalomra vonatkozó igényét, de a gyakorlatban már csak saját, frankföldi hercegségére tudott támaszkodni; Lotharingiát a nyugati birodalom szerezte meg, Thüringia pedig a szászoké lett. Bár Konrád és a szász herceg szövetségre lépett egymással, Konrád korai halálát követően átmenetileg mégis kettős királyválasztás következett: 919-ben a bajorok saját herce­güket, Arnulfot, a szászok és a frankok pedig a Liudolhngerek nemzetségéből származó I. (Madarász) 23 Henrik szász herceget (ur. 919-936) választották királlyá, aki hama­rosan elismertette magát Bajorországban is, és baráti egyezségekkel (amicitium) szo­rosabbra fűzte a szálakat a német hercegekkel. Henrik szakított a birodalom felosztá­sának Karoling tradíciójával, és a koronát második házasságából származó legidősebb fiára, Ottóra örökítette. Elismertette a nyugati frank birodalommal a nem Karoling származású uralkodók hatalmát, s ezzel a két birodalomrész hivatalosan is elvált egy­mástól. Mindez az első lépéseket jelentette egy olyan állam kialakítása felé, melyet egy évszázaddal később majd végérvényesen németnek kezdenek nevezni. I. Henrik egyházpolitikai koncepciója is eltér a korábbi uralkodói gyakorlattól. Nagy Károly utódai alatt a családi viszályok és osztozkodások közepette a püspökök mindent elkövettek a birodalom egységéért, ez abban is megnyilvánult, hogy a központi hatalom gyengeségét kihasználó, önállóságra törekvő helyi erőkkel szemben az uralkodót tá­mogatták. A Karoling-kor végére a hercegi-grófi-őrgrófi tisztségek örökletessé váltak, s ezzel az uralkodó elveszítette a lehetőséget, hogy saját világi főhivatalnoki réteget alakíthasson ki. Egyházi személyek már korábban is betöltöttek hivatali funkciókat, s mivel az egyházban a választás elve érvényesült, az egyes császárok és királyok szíve­sen nevezték ki legfőbb hivatalnokaikat a főpapság köréből. A tartományurak ezzel szemben igyekeztek kivonni az uralkodó hatalma alól a helyi egyházat és saját befolyá­suk alá rendelni. A püspöki kar a királynál keresett védelmet a helyi erőkkel szemben; a főpapok számára ezért is volt fontos egy erős központi hatalom, amelynek szövetsé­gese lehetnek. A 10. század első évtizedeiben különösen erős volt a délnémet-frank püspökök befolyása. Részben ez is oka, hogy a szász Henrik nem volt velük szorosabb kapcsolatban. I. Henrik és az egész szász dinasztia nem Jámbor Lajosnak és utódainak a királyi hatalmat az egyházi alá rendelő állameszméiből indult ki, hanem visszanyúlt Nagy Károlyhoz: az uralkodóban Krisztus helytartóját látta, aki a világi és az egyházi terü­leten egyaránt közvetlen hatalommal rendelkezik. A kibontakozó hűbéri rendszerrel, amely egyfajta szövetségi szervezetet hoz létre, Henrik az egységes birodalmat és a közvetlen, központi hatalmat állította szembe. A hasonlóságok ellenére nem beszél­hetünk pusztán egy új Karoling politikai reneszánszról: a birodalom rómaisága nem a gyakorlati jogfolytonosságot jelenti, hanem a nemzetek feletti identitástudatot; az im-

Next

/
Oldalképek
Tartalom