Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - KOVÁCS ELŐD: „Isten" szavunk iráni származtatásáról

Az Abbászidák korában (Kr. u. 750-991) a perzsa értelmiségnek a muszlim műveltségben játszott szerepét jól jellemzik Goldziher Ignác alábbi sorai: „Az iszlámon belül a 8. század közepétől a 13. század közepéig olyan teológiai fejlemény zajlott le, amely összefügg e kor politikai viszonyainak változásaival. 750-ben sikerült [... = Abbásznak] megdönteni a gyenge omajjáda kalifa [... = II. Marwán] uralmát, s - az omajjáda hercegek megölése után - megalapítani az Abbászidák uralmát. [...] Mindez nemcsak politikai forradalmat, dinasztikus változást jelentett, hanem egyúttal a vallási viszonyok mélyreható átalakulását is. [...] Az új dinasztia székhelyét Abár és Bagdad vidékére, az iszlám által [korábban] megdöntött [... = Szászánidák] rezidenciái helyére helyezi át. Az o [vagyis a Szászánidák] hagyományaikat folytatják, amint általában hatalomgyakorlásuk során a perzsa elemre támaszkodnak, és közigazgatásuk szervezetét teljesen perzsa mintára alakítják ki. Uralkodási jogcímük immár nem a törzs választása útján beiktatott fejedelemé, hanem »a próféta gyermekeinek« legitimitása. [A perzsa nézetek...] Rejtett módon már Mohamedre is hatottak, akinek látóköre - ezt a Koránból tudjuk - a [... = madzsuszok] (mágusok, vagyis perzsák) vallására is kiterjedt, akik Arábiában több helyütt megtelepedtek, Dél-Arábiában pedig a próféta fellépése idején ők parancsoltak. [...] Perzsa vallástudósok mentették át örökölt [zoroasztriánus] nézeteiket a frissiben fölvett vallásba [vagyis az iszlámba]; számos, később nagyjelentőségre szert tett vonást kölcsönöztek az iszlámnak..."

39 Azoknak a muszlim forrásoknak, amelyekből az idézeteket vettem, megvan a maguk könyvtárnyi kutatástörténete. Egymáshoz való viszonyuk azonban nem ütközik az általam eddig elmondottakkal.

40 Obrusánszky Borbála a korai középkor közép-ázsiai nomád népeinek vallásgyakorlatáról a következőképpen ír: „...Keleten [Közép-Ázsiában] általánosan elterjedt szokás volt az, hogy egy ember több vallást is gyakorolhatott, nem kellett kizárólag egy egyházhoz vagy eszmei áramlathoz csatlakoznia. A korai középkorban egyik keleti vallás sem törekedett egyeduralomra a térségben, a kereszténység jói megfért a buddhizmus és a Zoroaszter-hit mellett. A Perzsiában [vagyis Iránban] élő [nesztoriánus keresztény] hívők a szent iratok többségét, köztük a Bibliát lefordították perzsa nyelvre."

41 Ezzel szemben a magyarokkal szoros kapcsolatban álló két jelentős török nép esetében egy-egy monoteista vallás kerül uralkodó helyzetbe. A kazárok zsidó hitre téréséről Róna-Tas András így összegzi az ismereteket: „A kazárok vallása a VII. században a tengrizmus volt. [...] A kazárok megtérése [zsidó hitre] több lépcsőben zajlott le. A legkorábbi adatok szerint (Maszúdi) az első megtérés Hárún al-Rasíd kalifa (786-809) idején történt. [...] A korai zsidó vallásnak két alapvető irányzata volt. A karaim (»az írástudók«, többes szám, egyes száma karai, innen a karaita elnevezés), amely csak Mózes öt könyvét ismerte el, illetve a rabbinisztikus judaizmus, amely a későbbi szent iratokat, a Talmudot is követi. Bár nincs kizárva, hogy Kazáriában éltek kisebb karaim közösségek, a kazár uralkodó réteg által felvett vallás a rabbinisztikus judaizmus volt. [...]