Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - PINTÉR GÁBOR: Fides et potestas II.

nagy tekintélyű öreg Bonifác érsek,

11 Germania apostola kente királlyá, mégis három évvel később - éppen Bonifác mártíromsága után szűk két hónappal -17. István pápa

12 is „megerősítette a szent kenettel Pippint a királyi tisztségben".

13 Ez a második felkenés nem azt jelenti, hogy az előző szertartás érvénytelen volt, hanem sokkal inkább azt, hogy teljes értékű, szakrális legitimitást csak egyetlen személy, a Péter apostol és a császár tekintélyével rendelkező pápa adhat, hiszen csak ő rendelkezik igazi auktoritással.

14 Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a felkenést már ekkor szentségnek tekinthették.

15 A dinasztiaváltás feltételezhetően nem a frank előkelők teljes egyetértésével történt, hiszen minden korban voltak pártok, érdekcsoportok. Bár Pippin trónra kerülését modern kifejezéssel vértelen puccsnak is nevezhetjük, hiszen Childeriket

16 hamis királynak nevezve, haját levágva, egyszerűen elküldték egy monostorba (valószínűleg St. Bertinbe),

17 mégis lehettek hívei az utolsó Meroving királynak is. A legitimálás szinte görcsös szándéka inkább erre utal, mint a történeti irodalom korábbi értelmezésére. Hosszú ideig élt ugyanis a szakirodalomban az a tézis, hogy az egyház ily tevékeny szerepvállalása a frank rendszerváltásban új politikai eszméket takar: a germán vérségi jogot az Isten kegyelmére hivatkozó keresztény monarchia váltotta fel.

18 Amint erre Canning felhívta a figyelmet, ez félrevezető értelmezés. „Mivel maguk a Merovingok is teokratikus királyok voltak, Pippin Istentől kapott hatalmának hangsúlyozásában semmi újítás nem volt."

19 Canning véleménye szerint az újdonság az egyház kiemelkedő szerepében, különösen a pápaság bekapcsolódásában van. Egyúttal azt is leszögezhetjük, hogy az egyház nem sajátította ki a király kijelölését, bár felszínesen nézve így is lehetne értelmezni Zakariás pápa parancsát (jussit Pippinum regem fieri - megparancsolta, hogy Pippin legyen a király). Az eddigiekből azonban láthattuk, hogy a pápai vélemény, még ha parancsként is hangzik, inkább csak megerősítette a frankok szándékát. A „frankok összességének választása" és az egyházi felkenés a legitimáció párhuzamos és egymást kiegészítő formáiként értelmezhető. Figyelemre méltó az is, hogy a menesztett Childerik és Pippin között nincs rokoni, vérségi kapcsolat. A középkorban, ha egy új nemzetség vette át a hatalmat, szívesen kötötték össze az előzővel, akár utólag is, erőltetett fantáziával, hogy a rokoni kapcsolat által a legitimitásnak legalább a látszatát biztosítsák. Pippin esetében erre még kísérlet sem történt. Különlegesen kihangsúlyozott, több oldalról bebiztosított legitimitása ennek a hiánynak a pótlása volt. Természetesen fel kell tenni a kérdést, hogy vajon milyen ok rejlett a pápaság támogatási készsége mögött. Az események kínálják a közismert magyarázatot: a longobárdok itáliai térnyerése közvetlenül fenyegette a pápaságot. A nemzetközi helyzet azonban ennél sokkal összetettebb volt akkoriban. A III. István (768-772) és II. Adorján (867-872) pápa közötti száz évet „frank évszázadnak" is szokták nevezni. A 8. század közepére Róma nemcsak politikailag vesztette el a bizánci birodalom szövetségét, hanem a képtisztelet-képrombolás vitája következtében eltávolodtak egymástól szellemi-lelki síkon is, s egyrészt a politikai-teológiai viták miatt, másrészt az arab előretörés jóvoltából egyházilag szakadt meg a kontaktus a görög területek ősi pátriárka- és metropolita-székhelyeivel: a keresztény Kelettel. Róma és a pápaság magára maradt, s a megváltozott politikai környezetben új kapcsolatrendszert kellett kialakítaniuk. ^|