Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - RAKOVSZKY ISTVÁN: Váteszköltészet — nemzeti irodalom

kai és más tónusban fölfedezhető ez a feszültség Illyés Gyula és Nagy László költészetében is. (E névsorról eszünkbe juthat, hogy a magyar irodalmi közvélemény szinte nemzedékről nemzedékre kiosztja „az utolsó nemzeti költő" címét. Ady, Illyés, Nagy László egyként megkapta már e „méltóságot", s elképzelhető, hogy kortársaink között is van vagy lesz várományosa ennek a különös címnek...) A nemzeti élmény továbbélése, további hatása a magyar irodalomban a váteszi szerepen történő túllépéssel, az attól való függetlenedéssel is történhet. Egyrészt arra kell gondolunk, hogy a profetikus szószólói szerep mindenekelőtt a lírában érvényesülhet, ám a nemzeti felelősségvállalás, illetve a nemzeti sorsélmény más műfajokban, mindenekelőtt a prózai epikában is jelentkezhet; másrészt arra, hogy a közösség sorskérdései és tapasztalatai egészen új írói szerepalakításban és nyelvhasználatban is kifejezhetők (például olyan lírában, amely szakít a hagyományos személyességgel, sőt a nyelv megszokott grammatikai rendjét is fölbontja, a modern és posztmodern gyakorlat szerint). A prózai elbeszélésben igen sokféle lehetősége van a nemzeti létélmény kifejezésének, faggatásának. Teremthet az író olyan történelmi mitológiát, amelyben a személyes lét és a végső metafizikai kérdések közötti konkrét lét- és erőtér a nemzeti sors, a nagypolitika és a mindennapi élet egységében - ezt valósította meg Móricz Zsigmond az Erdé/y-trilógiával, illetve évtizedekkel később az erdélyi Szilágyi István nagy regényeivel (Kő hull apadó kútba, Agancsbozót, Hollóidő). De lehetőség adódott a nemzeti tapasztalatok írói kifejezésére olyan prózai formák révén is, amelyek a dokumentum és a fikció határán mozogva újították meg a magyar elbeszélő irodalmat. Erre a műfaji változatra szintén remekművű példát szolgáltat Móricz (többek között A boldog emberrel, az Árvácskával és az Eletem regényével), de elsősorban mégis a népi írók irodalmi szociográfiái jutnak eszünkbe, mindenekelőtt Illyéstől a Puszták népe. A szociografikus széppróza hagyománya egyébként napjainkig eleven; alig hinném, hogy Sánta Ferenc, Csalog Zsolt vagy Tar Sándor megrendítő prózáját kirekeszthetnénk a nemzeti feladatvállalás irodalmi hagyományából. Egy-két példát arra is hozzunk, hogy a hagyományos személyességtől elszakadó lírai formákban és beszédmódokban is természetes módon jelenhet meg a nemzeti sorsélmény. Ilyen költészetnek tartom Oravecz Imrének mindenfajta váteszi hagyománytól távol álló, ám a nemzeti lét alapélményét legnagyobb íróink erejével és hitelességével kifejező nagy könyvét, a Halászóember című önéletrajzi prózaverset, amelyben a költő falujának, családjának életét és ezen keresztül a magyar parasztság 1945 utáni sorsát örökíti meg emlékszilánkokból összerakott képek-jelenetek folyamatában, szembesítve a jelent és a múltat. Alkalmas lehet a nemzeti sorsélmény (a nemzeti passió!) megjelenítésére a nyelv széttörése, felbontása, a megromlott nyelvhasználat, sőt a nyelvvesztés költői imitációja is, mint Domonkos István vajdasági költő Kormányeltörésben című, megrendítő versében: „én lenni én nem tudni magyar élni külföld élet pénz nyelv zászló himnusz bélyeg