Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - RAKOVSZKY ISTVÁN: Váteszköltészet — nemzeti irodalom

irodalommal - ez utóbbi sokkal szélesebb körű fogalom, amelynek a „váteszség" csak egy különös esete. Éppen a mai társadalmi körülmények teszik szinte lehetetlenné, hogy a kortárs író hagyományos értelemben szószólóként, az egész nemzeti közösség képviselőjeként lépjen föl. Ugyanakkor ez a szerep olyan nagy hagyományú és meghatározó irodalmunkban, hogy szükséges elgondolkoznunk azon, mit jelent ma a váteszköltészet olvasása, és hogy milyen módon élhet tovább ennek hagyománya. A mai olvasó is újra meg újra találkozik a klasszikusokkal - ezáltal a „szószóló" költészetnek akkor is van jelentősége napjaink eszmélkedésében, ha ilyen művek már nemigen születnek is, és a más jellegű, de létező-keletkező nemzeti költészet is szoros kapcsolatban áll ezzel a hagyománnyal: részben ennek folytatása, továbbgondolása. A „vátesz" kifejezés az antik római kultúrából származott át a magyar irodalmi gondolkodásba. Az archaikus, eredetileg jóst, látnokot jelentő szó az augustusi aranykorban vált elsőrendűen irodalmi fogalommá, amikor a princeps által támogatott költőket (elsősorban Vergiliust és Horatiust) tisztelték meg ezzel a címmel. Az ő műveikben - és minden olyan költészetben, amelyet joggal nevezhetünk váteszinek - két mozzanattal jellemezhetjük a sajátos szószólói jelleget: a szakrális, már-már papi magatartással és mondanivalóval, illetve a közösségi elkötelezettségei. A vátesz így egyrészt az isteni szándék közvetítője, másrészt, ezzel szoros összefüggésben, a közösség erkölcsi rendjének őrzője. A „szószóló" írói magatartás tehát, noha elsőrendűen a szépirodalmi hagyományban érhető tetten, eredetileg emelkedett prófétai szerepet jelent. Két Horatius-idézettel illusztrálható az említett két vonatkozás. A szakrális jelleget az Énekek I. könyvének híres első verse érzékeltetheti, amelyet itt Babits szabad átköltésében idézünk, az In Horatium című költeményből: „Gyűlöllek: távol légy, alacsony tömeg! ne rezzents nyelvet, hadd dalolok soha nem hallott verseket ma, múzsák papja, erős fiatal füleknek." A közösségi aggodalom a rómaiakhoz szóló ódákban figyelhető meg legjobban (Énekek III./2, 6.), amelyek Berzsenyi A magyarokhoz szóló ódáit is ihlették: „Apák bűnéért, Róma keservesen lakolsz, ha rommá válik válik a földre dőlt sok templom, és a csarnokokban kormosán állnak a csonka szobrok." A magyar költészet szakrális-közösségi hagyományának azonban a Biblia volt az elsődleges mintája. A magyar nyelvű irodalom Mohács után, a középkori magyar állam bukásának idején, a reformáció elterjedésével bontakozott ki, természetes hát, hogy a prófétai és zsoltáros hang oly meghatározó lett a korszak irodalmában. Ekkor, a prédikátor-írók gondolkodásában formálódott, majd a korszak nagy költőinek műveiben