Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 1-2. sz.

Figyelő - SZENTPÉTERI MÁRTON: Válságok és reformtörekvések (Viskolcz Noémi: Reformációs könyvek)

tőségeket kínált a hívőnek a vallás gyakorlására és a keresztényi erkölcsök betartására" (17). A nehezen haladó egyházépítő munka az 1580-as évekre teremtette meg a rendeletekkel körülbástyázott protestáns egyházakat. Ettől az időszaktól kezdve az egyházak életében kulcsszerephez jutottak a dogmatika és a polémia kérdéskörei, amelyek egyébként igen hamar a vitakultúra megmerevedéséhez, illetve valaminő sajátos skolaszticizálódásához - a kálvinistáknál végső soron magához a protestáns második skolasztikához - vezettek el újfent. „A XVI. század végére egyértelműen megmutatkozott ennek az ortodoxiába hajlott, állammal egybenőtt, hívőket elhanyagoló egyházpolitikának a válsága" (17). A 17. század első felére a legkülönfélébb reformjavaslatok igen sokszínű képét mutatták a jobbító törekvéseknek (Verbesserung) a kálvinista körökben bontakozó második vagy folytatódó reformációtól (Zweite Reformation általában, vagy Nadere Reformatie Németalföldön) a Viskolcz Noéminél az evangélikus konfesszió „belső ellenzékének" nevezett csoportosulásokig. E belső ellenzékhez tartozott Permeier és „köre" is. Permeier személyes vallási válsága külön figyelemre méltó szempontunkból, szerinte ugyanis Luther az „embereket felszabadította az egyházi engedelmesség alól, megszüntette a gyónást, a böjtölést és a körmeneteket, illetve más, ősrégi, az istentisztelet alatti áhítatra és gyakorlatokra szolgáló szertartásokat. Azt tanította, hogy Isten törvényeit lehetetlen betartani, s azt is, hogy jótett nem szükséges az üdvözüléshez. Ezzel pedig az embereket a jó cselekedet keskeny útjáról letérítette, s az értelem széles, kikövezett útjára utasította" (183). Ez a zárlatában Mátét megidéző értékelés bizony összecseng a Permeiertől is jól ismert, s az Error trúmusban visszhangzó Tommaso Campanella-mű, a Monarchia di Spagna Németalföldről és Flandriáról szóló 27. fejezetével, amelynek sajátos klímaelméletre építő, meglehetősen csípős reformációkritikája mindenképp említésre méltó itt. A késő reneszánsz itáliai gondolkodó szerint az északi népek, lévén, hogy hideg országokban születtek, magukban tartják a meleget, vérrel és testnedvekkel teltek, erősek és korpulens alkatúak, telve nagy lélekkel; jobban szeretik az ivást, mint a nőket; és nagy füstösségüknek, ködösségüknek köszönhetően rakva vannak nyugtalanító gondolatokkal, nagy lelkesültségük miatt pedig hajlamosak minden szabadosságra, és gyanakvóak, mivel pedig mindig részegek, viselkedésükre egyáltalán nem jellemző a megfontoltság. Ezért Campanella szerint kevésbé szigorú törvények szükségesek számukra, hiszen a nagy szenvedélyek inkább hajlamosak arra, hogy felrúgják, mintsem hogy betartsák a törvényeket, s egyúttal nem szeretnek uralkodóknak alárendelődni. Campanella szerint Észak népe épp ezért fogadta igen lelkesen a reformációt, egyfelől tehát „Bacchus szabadsága iránti ösztönös kötődésből" (per l'inclinazione alla licenza di Bacco), másfelől pedig azért, mert vehemens indulataikon amúgy sem tudtak volna uralkodni. A dominikánus szerint ezért van, hogy könnyedén elhitték Luthernek és Kálvinnak mindazt, amit a jó és a rossz cselekedetek emberi szabadságáról prédikáltak, s arról, hogy a jót és a rosszat Isten műveli az emberekben; belátván, hogy valóban „nincs döntési szabadságuk abban, hogy igyanak vagy ne igyanak" (non hanno liberta dipotere non bevere e bevere). Ehhez hozzátartozik még az is Campanella szerint, hogy kapva kaptak az alkalmon a pápával és a fejedelmekkel szembeszállni, akiket Luther prédikációiban rendre nagy lendülettel ostorozott.

18 Campanella mai szemmel bizony felettébb szórakoz-