Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 1-2. sz.
Thesaurus Ecclesiae - KISS MELINDA: Síremlékek Sopronban
felépítésük - bár leegyszerűsítve - az oltárok felépítését követi. A Schiller-síremlékre hangsúlyozottan érvényes ez a megállapítás. A díszítőelemek terjedésének - mint már a késő reneszánsz példákon is láttuk - nem szab határt az anyag. A barokk időkben is hasonló díszítőmotívumokat alkalmaztak fából a bútorokon, egyházi tárgyakon, stukkóból pedig a lakások mennyezetén vagy a házak homlokzatán. Az Ujteleki u. 24. számú épület Schiller György háza volt, ahol szobáinak mennyezetét 1735-ben ő is stukkókkal díszíttette. Az 1750-es évek formai szempontból újabb választóvonalat képeznek a soproni síremlékművészetben. A 18. század második felében - a katolikus emlékek hatására - az evangélikus temetőben is megjelennek a figurális sírkövek; bár nem az elhunytat ábrázolják, hanem allegorikus jelentésű nőalakokat. Ebből az időből való gyűjteményünkben Gabriel János Keresztelj (ti 776), Reisch Tóbiás (ti791) (XII. melléklet; 17. kép) és Pruzsinszky Klára (tl792) sírköve. Mindegyiknél a hagyományos felépítést alkalmazták, de az írástáblák mellett - új elemként - kétfelől egy-egy gyászoló, érzelmes nőalak jelenik meg. A szobrok a lábazat kiugró, kiforduló tagozatain állnak, de nem bontják meg a félpillérekkel határolt feliratos lap szigorú építészeti jellegét. Hasonló elhelyezésű gyászoló női alakok a Szent Mihály-temető katolikus síremlékein is szerepelnek. 27 Eszlelhető azonban egy alapvető különbség: míg az evangélikus síremlékek fejlődésük során szigorúan ragaszkodtak az architektonikus felépítéshez (lábazat, félpillér vagy féloszlop, párkány, orom stb.), addig a katolikus típus kevés építészeti elemre utaló részlete is feloldódik a konvex-konkáv síkok és élek ellentétes hullámzásában. A 17. század második felére és a 18. század elejére keltezhető munkák között - az oszlopszobrok alakjait kivéve - nem jellemző a figurális emlék. A szoboralakok pedig minden esetben leleplezik a helyi kőfaragót: az anatómiai ismeretek hiánya, a figurális szobrászatban való gyakorlatlanság feltűnik a néző számára. Magyarázatul főként a megrendelői szemlélet kínálkozik: az evangélikus polgárság és exuláns nemesség nem igényelte a figurális szobrászatot, hiszen a katolikus fényűzést éppúgy elvetette, mint a „szobrokon át történő imádás" teológiai gondolatát. Katolikus megrendelők hiányában a 17. század végéig a protestáns kőfaragó céh úgyszólván monopolhelyzetben volt: szobrászoknak ritkán akadt megbízás. De az ellenreformáció, majd a katolikus szellemi elit megjelenéséből fakadó igények fokozatosan a városba vonzották a szomszédos ausztriai területek katolikus kőfaragóit, szobrászait. Megrendeléseik tárgyát főként a templomok barokk berendezése és a szentek köztéri emlékei képezték, így munkájuk volumene a 18. század közepére már meghaladta az evangélikus kőfaragókét, akiknek tevékenysége a polgári épületplasztikára, stukkóművészetre szorítkozott. Az elmondottak fényében érthető, hogy az elszigeteltebb evangélikus kőfaragó kör előnyben részesítette a hagyományok őrzését, s konzervativizmusára csupán egy-egy főrangú személy vagy gazdag polgár igényei lehettek hatással. A katolikus és protestáns kőfaragó-művészet közötti különbség tehát létezett a városban. Végül a protestáns művészet és megrendelői bázis hanyatlása, valamint a barokk és későbbi stílusirányzatok térhódítása azzal a következménnyel járt, hogy a 18. század második felében
