Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 12 (2006) 3-4. sz.

Seminarium Ecclesiae - SZARKA MIKLÓS: Lelkészházasságok válsága és gondozása

válságelőjelet sem. Ha azonban a párkapcsolati és a gyülekezeti elvárások teljesítése iránti készségben nagyobb különbség mutatkozik a házastársak között, a párkapcsolatban feszültség támadhat. Azokban a lelkészházaspárokban, amelyekben az egyik fél a belső intimitásigény kielégítésére helyezi a hangsúlyt, míg a másik a külső - gyülekezettől érkező - elvárásoknak próbál elsődlegesen megfelelni, komoly feszültség támadhat. Ez a rejtett feszültség csíraállapotú válságelőjellé válhat. A kielégítetlen intimitásvágy a kettős kapcsolatban hamarosan szemrehányásként, vádként jelenhet meg. (Igaz, ezt az intimitásigényt a gyermekek születése részben és időlegesen kielégítheti, ám ettől a párkapcsolat még ingerszegény marad.) Ugyanakkor a gyülekezetért végzett vagy más területen folytatott segítő és szolgáló munka a másik felet úgy lekötheti, hogy észre sem veszi: magára maradt. „Mintapárként kell élnünk, mert ez is része a bizonyságtételnek" Akár a házaspár diádikus szerkezetének vagy a családi rendszer szerkezetének alakulását, fejlődését figyeljük, akár egy házaspárkapcsolat transzgenerációs előtörténetét vizsgáljuk, akár a házastársak egyéni lélektörténetét, pszichohistóriáját tanulmányozzuk, azt kell megállapítanunk, hogy e históriák a válságok és jó esetben a gyógyulások, újrakezdések históriái. A krízis és a feloldódás, a feszültség és a feszültségmentesülés, egy korszak befejezése és egy új korszak kezdete, a gyász, a leválás, a vigasztalódás és az újrakapcsolódás olyan, szinte oksági viszonyban állnak egymással, amely elválaszthatatlanná teszi őket. Nagyon szépen fejeződik ez ki Izsák élettörténetében, amikor anyja, Sára halála és meggyászolása kapcsán új életkorszak kezdődik az életében: megjelenik Rebeka, és Izsák egybekelésük nyomán vigasztalódik a gyászban.

26 Ehhez kapcsolhatóan még több szép bibliai példát említhetnénk. Isten úgy irányítja a lélek fejlődését, hogy abban az előrehaladásnak és a visszaesésnek, a progressziónak és a regressziónak egyaránt szerepet szán. (Lehetnek persze az életben kivételes vagy kegyelmi időszakok, amikor a lélek minőségi változáson megy keresztül. Ehhez ugyanakkor az emberi pszichének fel kell nőnie. Példa erre Pál Damaszkusz-élménye, amelynek hatalmas megrázkódtatásában Ananiás „lelkigondozóként" segítette az apostolt.) Ez időigényes belső történés, pszichológiailag is leírható folyamat. Ennek a folyamatnak Isten az Ura. Ezt a folyamatot Isten éveken át, ugyancsak lépésről lépésre, progressziók és regressziók, gyászok és vigasztalódások lépcsőfokain keresztül végzi el bennünk, amit mi a lélekben lassan lezajló folyamatok fény- és árnyoldalaiként érzékelünk. Azonban hajlamosak vagyunk arra, hogy mi magunk a folyamatnak csupán a pozitív tapasztalatait próbáljuk bizonyságtételeinkben elmondani. Megesik, hogy olyan tökéletességigény és bizonyítási kényszer vezet minket ebben, amely egymással való viszonyunkat és belső lelki törekvéseinket egyaránt meghatározza, s így súlyos nyomás alá helyezi a kapcsolatot. Ez a feszültség rejtőzik abban a lelkészházaspár-kapcsolatban, amelynek történetét ezzel a címmel vagy mottóval jelölhetnénk: „Mintapárként kell élnünk, mert ez is része a bizonyságtételnek". Érzékeljük, hogy ez esetben a hangsúly teljesen a szolgálatra, a misszióra helyeződik, amely életprogramnak, életcélnak a hátterében közel sincs annyi belső interaktív élmény, nem jellemző annyira az érzelmek kifejezése és kifejeződése, mint amennyire azt kifelé mutatni szeretnék. Még-