Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 12 (2006) 3-4. sz.

Figyelő - BÖRÖCZ ENIKŐ: Egy dunántúli püspök (Lámpás az oltár zsámolyán. Kapi Béla püspök feljegyzései)

félresöprését. Ravasz László hatására - Raffay utódával, Ordass Lajossal egyetértésben - 1948-ban elutasította a Reök Iván - később az evangélikus egyház világi vezetője által szerkesztett, kollektív bűnbánatra hívó nyilatkozatot, mert úgy látta, hogy kritika nélkül hajbókol az új hatalom előtt. Ehelyett maga szerkesztett memorandumot, amelyben egyszerre kaptak helyet az 1848 demokratikus vívmányaira történő utalások, valamint az egyháznak az államhatalommal szemben megfogalmazott elvárásai. Az utóbbiak között a korlátozás nélküli (iskolai és iskolán kívüli) ifjúsági munka és a karitatív szolgálat igénye világos állásfoglalást jelentett. A visszaemlékezés szerint Kapi hamarosan hírt kapott arról, hogy egyes budapesti és Budapest környéki lelkészek felvették a kapcsolatot a kommunistákkal, magával Rákosi Mátyással is. Aztán arról kellett értesülnie, hogy az egyház elnöki tanácsának néhány egyházi és világi tagja találkozott Rákosival. Úgy ítélte meg, hogy ilyen körülmények között rangidős püspökként már nem vállalhat felelősséget az állam és az egyház közti kapcsolatok alakulásáért, 69 esztendeje és egészségi állapota pedig egyébként is indokolja lemondását. 1948. október 8-án elbúcsúzott egyházkerületétől. Utolsó püspöki jelentésében arról szól, hogy az egyház egyszerre „lelki és testi valóság", s hogy ő e kettősséget mindig a maga elválaszthatatlanságában szemlélte. Hangsúlyozta továbbá, hogy egyháza küldetése „magyar földön, a magyar nép közösségében van kijelölve". Elismerte a belső egyházi reformok szükségét, de hangsúlyozta, hogy az egyháznak lényege szerint mindig egyháznak kell maradnia. Ifjabb püspöktársának, Ordass Lajosnak egyre elszigeteltebb ellenállásáról már csak hallomásból értesült. Visszaemlékezései szerint Ordassal értett egyet, mert úgy látta, hogy a rezsim föltétlen megadást kíván, s a kompromisszumkeresés - amelyet a dunántúli püspöki székben utóda, Túróczy Zoltán is képviselt - csak az evangélikusság hitelét és belső egységét gyöngíti. Határozott szavainak erejét némileg talán csökkentette nyugdíjba menetele. Emberileg szólva érthető, hogy megfáradt, érthető, hogy nem akarta a nevét adni olyan helyzetben, amikor hírén-tudtán kívül tárgyaltak a háta mögött. Másrészt azonban tény marad, hogy a nagytekintélyű egyházvezető éppen a legválságosabb pillanatban mondott le; az egyháztörténésznek óhatatlanul eszébe jut Ravasz Lászlónak - kikényszerített - lemondásával kapcsolatos megjegyzése: „Inkább okos voltam, mint erős." Azonban kétségtelen, hogy Kapi - emberileg szólva - meg tudta indokolni lemondását. S az is kétségtelen, hogy a kapcsolatkeresők, a helyezkedők könnyen belenyugodtak a Horthy-korból örökölt egyházvezető távozásába. Abszurditásba hajló kérdés: talán ezért - is - kellett volna maradnia? A helyzet azonban túlságosan bonyolult, ezért az ítélet talán történészként sem a miénk... Egykori egyházkerületének 1952-es megszüntetése megrendítő csapásként érte az idős püspököt. Visszaemlékezésében még szól erről. Az írást 1956 tavaszán fejezte be, egy évvel később, 1957. április 2-án Győrben meghalt. Kapi Béla visszaemlékezése nyilván nem pótolja az egyházkormányzó, egyházpolitikus pályájának történész általi feldolgozását. Azonban bizonyos, hogy olyan terjedelmű és minőségű írásról van szó, amely mind a történészek, mind az érdeklődők számára fontos és tanulságos.