Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 12 (2006) 1-2. sz.
A gondolat vándorútján - NÉMETH JUDIT: A bárány megöletik...
áldozott Istennek. 38 Ha Jézus Melkisédek rendje szerint való pap, amint a Zsidókhoz írt levélben áll, akkor neki is be kellett mutatnia a kenyér- és a boráldozatot, amelyet meg is tett az utolsó vacsorán. Luther nem fogadja el a papság közvetítő szerepét. Emser ezzel szemben kifejti, hogy a pap az egész népért Krisztus nevében misézik: „Úgy tartom, a pap a misében inkább Krisztust jeleníti meg, mint az egész közösséget. Igaz ugyan, hogy a misét úgy mondja, mint szolga, követ és közvetítő Isten és ember között; az egész gyülekezetért, és mindannyiunk nevében mondja, de nem bennünket jelenít meg." 39 Krisztus testének és vérének vétele az egész egyházzal egyesít: „Ha valaki az egyházzal egységben méltóképpen eszik és iszik, akkor nemcsak hogy rábízza magát Istenre, hanem egyesül vele és egy test lesz vele, úgyhogy már önmagában bírja Isten országát." 40 Emser a közbenjáró imádságot is védelmezi: ha a pap az egész közösség képviselőjeként áll az oltárnál, „...akkor bizonyos, hogy az ilyen ima hasznos és Istennél meghallgatásra talál az élőkért és holtakért". 41 Emser számos biblikus és a hagyományból származó érvet sorakoztat fel. Utal arra, hogy Krisztus is imádkozott a kereszten a körülötte lévőkért, másrészt „...az ősegyház régi hagyománya nemcsak az, hogy misét mutat be a halottakért, hanem az is, hogy minden misében megemlékezik róluk". 42 Johannes Cochlaeus 43 szintén humanista volt, Willibald Pirckheimer köréhez tartozott. Kezdetben ő is nagy reményeket fűzött Luther fellépéséhez, de 1520 után már szembefordult a reformátorral. Cochlaeus sem volt teológus, inkább csak kötelességtudatból foglalkozott teológiai kérdésekkel. Emserhez hasonlóan pontról pontra, mondatról mondatra próbálja cáfolni Luthert. Átfogó ismeretek híján a polémia szintjén marad, írásaiban azonban érezhető mély és őszinte személyes vallásossága, az oltáriszentség iránt érzett szeretet és aggodalom. 44 Vitairataiban főként az átváltoztatás tanát és a mise áldozati jellegét védelmezi. Az Emstliche Disputation von heyligen Sakrament des Altares (Drezda, 1530) című munkájában azt állítja, hogy Luther a mise elleni támadásával a mise alapítóját, vagyis Krisztust gyalázza: „Ki az a te új Krisztusod, aki a misét meg akarja szüntetni, nem tudom. De azt tudom, hogy a mi régi Krisztusunk és Úristenünk a misét maga alapította, a tanítványoknak pedig megparancsolta, hogy tartsák meg az ő emlékezetére." 45 A mise áldozat jellegének védelmében számos, különböző forrásból származó érvet vonultat fel. A Szentírásból megemlíti Ábel, Nóé, Melkisédek és Ábrahám áldozatát, valamint a pászkaáldozatot. De hivatkozik a következő igehelyekre is: 2Móz 29,38k; 4Móz 28,3; Zsolt 39,7; Zsolt 49,9; Mal l,10k; Mt 26; Lk 22; ApCsel 13,1; lKor 9,13; lKor 10; lKor 11; Zsid 5;8;13,10. 46 Hivatkozik továbbá az egyetemes zsinatok döntéseire, az egyház ezerötszáz éves hagyományára, valamint az egyházatyák írásaira. Osztja Emser véleményét, miszerint Krisztus háromszor áldozta fel magát, és minden alkalommal más módon. Lelki értelemben már az utolsó vacsorán megtörtént az áldozat: „Krisztus mondja: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Mi más ez a cselekedet, mint misebemutatás? Te azonban azt mondod: ott nem áldozta fel magát. De hol van megírva, hogy ott nem áldozta fel magát? Világosan beszél: ez az én testem, mely értetek adatik, ez az én vérem, mely értetek kiontatik." 47 A Von der heyligen Mess
