Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 12 (2006) 1-2. sz.

A gondolat vándorútján - NÉMETH JUDIT: A bárány megöletik...

A mise fejlődése a reformáció koráig A magyar mise szó a latin missa kifejezésből származik. A missa a nyugati egyházban az 5. századig kétféle jelentéssel bírt: az ősi római liturgia területén dimissio, vagyis elbocsátás értelemben használták; a gallikán liturgiában ezzel szemben kezdettől fogva áldozatot (proszfora) jelentett. A későbbiekben az utóbbi jelentés lett általánosan elfogadottá.

1 „Az eucharisztikus áldozat az egész keresztény élet forrása és csúcspontja" - fogalmaz a II. vatikáni zsinat (1962-1965) Lumen Gentium című, az egyházra vonatkozó konstitúciója,

2 hiszen „...az Eucharisztiában benne van az Egyház egész kegyelmi gazdagsága, maga Krisztus, a mi húsvéti bárányunk és élő kenyerünk".

3 A katolikus teológia szerint a szentmise - áldozat, amely a keresztáldozatot jeleníti meg köztünk; - emlékünneplés, amelyben Jézus halálára és feltámadására emlékezünk; - szent lakoma, amelyben az Úr testének és vérének vétele által részesülünk a megváltás javaiban.

4 Bár a szertartás formája és neve az évszázadok során változott, a mise már az őskeresztény időktől kezdve az egész keresztény nép gyakorlati hitéletének központját képezte.

5 Történelmi szempontú vizsgálata ezért különösen is tanulságos. Az első két században minden gyülekezet életében központi szerepet játszott az az összejövetel, amelyre az Úr napjának előestéjén, magánházaknál került sor. A szertartást ekkor még kenyértörésnek vagy az Úr vacsorájának nevezték, és ennek megfelelően közösségi lakoma jellege volt. Énekek, imák s az apostoli tanítás után a város püspöke Jézus rendelése szerint megáldotta és szétosztotta a kenyeret és a bort. Az ünneplésnek többféle változata alakult ki, ezek közül az egyiket Jusztinosz vértanú leírása mutatja be Apológia című munkájában,

6 egy másikat a 2. század elején Szíriában létrejött Didakhé (A tizenkét apostol tanítása) alapján ismerhetünk meg.

7 A 3. századtól - a közösség létszámának növekedésével - a lakoma jelleg mindjobban háttérbe szorul a hálaadó imádsághoz képest: a kenyértörésből eukharisztia lesz. A 313-as türelmi rendelettel, majd később a kereszténység államvallássá válásával az eukharisztia társadalmi szerepe megváltozik: nyilvános kultusszá lesz, egyre többen vesznek benne részt, hangsúlyosabbá válnak a külsőségek. Az utolsó vacsora újraélése helyett a liturgia által bemutatott üdvösségtitok szemlélése a cél. A 4-6. században a szertartás számos új elemmel bővül, majd I. (Nagy) Gergely pápa (f604) és közvetlen utódai alatt rögzítik. Ettől kezdve használják a mise megnevezést is az egész szertartás jelölésére.

8 Az ókor eukharisztiatanának hátterét Platón filozófiája képezte, amely szerint a valóság (eikón) és a képmás (typos) szerves egységet alkot, a képmásban a valóság ténylegesen jelen van. A középkori misében egyre hangsúlyosabb Krisztus szentségi jelenlétének szemlélése és imádása, míg a közösségi jelleg háttérbe szorul. A germán népek gondolkodása - a platóni szemlélettel szemben - a konkrét, megfogható valóságra helyezi a hangsúlyt. Egyre inkább szétszakad a jel és a dolog, a szimbólum és a valóság. Már nem azt mondják: valóságos, mert adott a képben, hanem alternatív módon kér-