Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 12 (2006) 1-2. sz.
A gondolat vándorútján - NÉMETH JUDIT: A bárány megöletik...
toztatás (Konsekration), 2. áldozat (Opferung) és 3. úrvacsora (Kommunion). Ez a három rész Krisztustól származik. Külsőséggel, pompával az egyház egészítette ki a szertartást, de Isten dicsőségére tette, a szentség iránti tiszteletből. Az átváltoztatás Isten mindenhatóságán alapul. Abban a kérdésben, hogy a kenyér és a bor lényege, szubsztanciája mindeközben megmarad-e, vagy teljesen Krisztus testévé alakul át, idővel változott Schatzgeyer véleménye. A Replica contra periculosa scripta (Augsburg, 1522) függelékében még azt állítja, hogy a Szentírás nem ad választ erre a kérdésre. A Tractatus de Missa (Tübingen, 1525) már az egyház hivatalos álláspontját vallja, miszerint a kenyér és a bor lényeg szerint egészen átalakul, csupán látszat szerint marad az, ami volt. Krisztus egyszeri áldozata „...Istennek, az Atyának örökké jelenvaló és tetsző". 53 Ezt az áldozatot jeleníti meg a mise, nem csupán lelkileg, hanem látható formában. Schatzgeyer egyik központi gondolata, hogy itt nemcsak emlékezésről, hanem valódi történésről van szó. 54 Ha csupán emlékezés lenne, úgy minden keresztény „misézne", amikor fölidézi magában Krisztus szenvedését. Másrészt azt is hangsúlyozza Schatzgeyer, hogy a szentmisén ugyan nem ismétlődik meg a véres áldozat, de a szentségi áldozat - in mysterio - megvalósul: „Nincs tehát szükségünk újabb halálos áldozatra, Krisztus újabb szenvedésére és halálára a bűnökért. Mivel azonban naponként vétkezünk, szükségünk van Krisztus szenvedésének és áldozatának - melyet Isten, az Atya előtt a bűnökért vitt végbe - naponkénti megjelenítésére." 55 A mise áldozati jellegének védelmében bibliai helyekre is hivatkozik Schatzgeyer: Mal 1,1 l-re, valamint Ezs 53,7-re. Krisztus áldozata örökkévaló, az idő nem korlátozza, ezért bizonyos szempontból már az ószövetségi áldozatokban is jelen volt: 56 „Krisztus áldozata két különböző módon valósult meg: egyik módja szerint a lélekben, az elrejtettségben, a hitben; másik módja szerint valóságosan a kereszten. Mindkét mód esetében ugyanaz a Krisztus..., ugyanaz, akit feláldoznak, és ugyanaz, aki áldoz." 57 Schatzgeyer részletesen foglalkozik a miseáldozat és a papság, illetve az egyház viszonyával. A főpap Krisztus: „...az Új Szövetség papjai nem lépnek Krisztus helyére, nem ismernek el mást, mint Krisztus papságát, mint ahogyan más áldozatot sem ismernek el." 58 Erősen hangsúlyozza Krisztus és az egyház egységét: ha az egyház Krisztus misztikus teste, akkor Krisztus a fej, tehát áldozata egyben a tagjait képező egyház áldozata is: „...aki áldoz: a teljes Krisztus, a fej és a tagok". 59 Schatzgeyer egyrészt igazolni akarja a szolgálati papság létét, másrészt a hívek egyetemes papságát is hangsúlyozza: Krisztus testének tagjaként minden egyes keresztény áldozatot mutat be Krisztussal együtt, és így részesül az ő papságában. A misében Krisztussal együtt az egész egyház végzi az áldozatot, és ebből következik, hogy az egész egyház részesül az áldozat gyümölcsében, vagyis a mise kegyelmet közvetít. A tisztítótűzben szenvedők ugyancsak tagjai az egyháznak, így Krisztusnak is: nyilvánvaló, hogy a mise őket is részesítheti az áldozat gyümölcseiből. Végül meg kell említeni, hogy Schatzgeyer fontosnak tartja a mise közbeni elmélyült figyelmet: „Ha a mise áldott gyümölcseit fel akarjuk szedni a kereszt fája alól emlékezetünk kosárkájába, úgy találjuk, hogy a misében Krisztus szenvedése megújulva és egészében jelen van, éppen úgy, mintha az Úr a mi szemeink előtt szenvedne." 60
