Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

Seminarium Ecclesiae - REUSS ANDRÁS: A hazai evangélikus teológusképzés gondjai és távlatai

hatnak szélsőséges helyzetek. Egyik esetben a teológia felhasználja a többi tudományág módszereit és eredményeit, közben azonban elidegenedik saját alapjaitól: legjobb esetben is csupán arra szorítkozik, hogy a többi tudományág kérdésfeltevései előtt igazolja magát. Ilyenkor azonban elveszti létjogosultságát, hiszen az önigazolás valójában nem párbeszéd. A másik esetben a teológia egyszerűen elutasítja a többi diszciplína kérdéseit és módszereit: ekkor azonban nem tekinthető tudománynak. A harmadik esetben a teológus olyan elvont és kifinomult részletkérdésekkel bíbelődik, hogy „már nem képes pozitív módon foglalkozni laikusok kérdéseivel és úgy válaszolni rájuk, hogy a hit számára segítséget jelenthessen. Ha pl. a bibliai tudományok csupa bizonytalanságban hagyják a bibliaolvasót, ez már mégis csak elég ok arra, hogy feltegyék maguknak a kérdést, nem értették-e félre saját feladatukat" (Asheim 1974, 396. o.). Megjelenik a „múltban ragadt tudor" (Kansanaho 1972, 337. o.), aki nem tud ugyan segíteni a mában, de használhatatlan tudására büszkén esetleg le is néz másokat. A hibák kiküszöbölésére - elvben - egyszerű megoldás kínálkozik: „Ha az Akadémia hitből fakadó teológiát ád [...], nem lesz szakadék az Akadémia, a teológia és a gyakorló lelkészek mindennapi munkája között" (Kósa 1950, 390. o.). Kérdés azonban, hogyan határozható meg a hitből fakadó teológia. Elvben most is egyszerű a válasz: nem szabad elfelejteni, hogy „a keresztyén teológiát művelők beletartoznak a congregatio sanctorumba és szolgálatuk az egyháznak szolgálata, amely egyház vallja, hogy Jézus a dicsőség Ura!" (Kósa 1950, 391. o.) A magam részéről csak annyit jegyzek meg: nagyon sokat kell fáradozni azért, hogy a mondat részleteiről is egyetértés legyen. Oktatás: egyre növekvő ismeretanyag Tantárgyaink nagyobb részét már a reformáció korától kezdve oktatták, de a hangsúlyeltolódások igen jelentősek. A 16-17. századi képzés az exegetika helyett a polemikát helyezte előtérbe (Ottlyk 1961, 17. o.), azzal a szándékkal, hogy felkészítse a teológusokat a katolikusokkal, majd a reformátusokkal folytatott vitákra (Mau 1979, 75., 82. o.). A 18. században, a harcos korszak elmúltával előtérbe kerültek a nagy, összefüggő rendszerek (Ottlyk 1961, 19. o.) és a biblikus ismeretek (Mau 1979, 83. o.). A felvilágosodással a történeti és a kritikai megközelítés nyomult előre. A 19. század nagy témája - a történeti kutatáson túl - az erkölcsiség és a vallásosság. A 20. században egyre nő a biblikus és egyháztörténeti ismeretanyag, míg a rendszeres teológiának újabb és újabb világnézetekkel, filozófiákkal és vallásokkal kell szembesülnie. Az etika - különösen a század végén - már alig tud lépést tartani a társadalmi igazságosságra és a biotudományokra vonatkozó kérdésekkel. A gyakorlati teológia megpróbálja fölhasználni a pszichológia, a pedagógia és a szociológia eredményeit. A föntebbi néhány mondatból is sejthető, hogy a közelmúltbeli fejlemények egyre jobban megterhelik a hallgatót, aki ma már a régi nyelvek és a klasszikus műveltség ismerete nélkül kezd tanulmányaiba; de nem közömbös számára az a szemléletváltozás sem, amely a korábbinál nehezebben állít vagy fogad el kategorikus tételeket. Kedvező változás, hogy 1989 óta könnyebben elérhetőek a történeti és lexikális is-