Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.
Rokon irodalmakból - Halit Refik Karay elbeszélése
kútnál három-négy asszony álldogált: arcuk teljesen eltűnt valami sötét lepel alatt, derekukat széles kendő fedte. Ha férfi közeledett, rögtön hátat fordítottak, fejüket pedig összedugták. Vaskos, meztelen lábszáruk csaknem térdig szabadon maradt. A fák közt megbúvó deszkamecsetnek még sadirvánja 10 sem volt. A víz, amelyet a fakávájú kútból rúd segítségével húztak, egy kivájt fatönk belsejébe ömlött, amely azonban eresztett, és a környéke csupa sár volt. Akik mosakodni jöttek, ide-oda ugrándoztak, s közben ette őket a méreg. Aszim csodálkozott: miért nincs annyi eszük, hogy egy kis vízelvezető csatornát ássanak, ami rögtön segítene a bajon. Miután elvégezték az imát, a fiatalok egy része távozott. A gyülekezet többsége azonban hallani szerette volna a prédikációt, ezért a korántartó pult köré tömörült. Aszim a pult mögött foglalt helyet. Kis ideig elnézte a borostyános, zöld ablakokon betóduló napsugarakat, a nyitott ajtón át idelátszó erdőszéli fákat. Aztán jellegzetes, szép török kiejtésével, lágy, dallamos hangon beszélni kezdett. Először most is az értetlenség jelei mutatkoztak: az arcokon elképedés tükröződött. Később azonban simulni kezdtek a ráncok, s jóindulatú érdeklődés tűnt fel a szemekben. A falu bírája - a körszakállas, posztónadrágos ember - valamit már sejtett a hodzsa tudományáról, s most behunyt szemmel figyelt: ahol egy-egy szófordulat vagy a gondolatmenet megnyerte a tetszését, rábólintott vagy fölsóhajtott. A beszéd az alkotmányos monarchia dicséretével kezdődött, majd részleteiben is körbejárta témáját: összesen mintegy másfél óráig tartott. Aszim jó néhány vallásjogi művet ismert, s jobb gondolataikat most sorjában előadta. Végül becsukta a könyvet, amelynek segítségét a beszéd közben egyáltalán nem vette igénybe, és elhallgatott. A körszakállas - bizonyos Lázoglu - akkor magához intette, és határozott hangon így szólt hozzá: - Itt töltöd a Ramadánt, nálam ellakhatsz. - Aszim igent mondott. Amikor az imám este visszaért a városból, azt látta, hogy a jöttment hodzsa a bíró mellett üldögél a kávézóban, az emberek pedig tisztelettel félkört formálnak körülötte. Az imám fülelt, s magában el kellett ismernie, hogy a fiatalember valóban megnyerőén beszél. Napnyugtakor hazatért a gulya. A tehenek, borjak bőgése handzsárként elevenítette föl szívében a fájdalmat: idegenben volt. Éjszaka árnyak ringatóztak a hófehér függönyökön: a holdfényben platánok kopár ágai táncoltak az ablak előtt. Elmúlt a ramadán, de nem hagyták elmenni. Beadványt írt, tanácsot adott: a jogszerű imám tekintélye mind rá - egy vándor hodzsára - szállt. A zsandárok csak vele tárgyaltak, a tizedszedők csak neki mondták el ügyes-bajos dolgaikat, az őrjárat pedig már előreköszönt, ha vele találkozott a határban. Az iskolában az ábécét gyakoroltatta, s folyton helyettesítenie kellett az imámot, aki már ki sem akart mozdulni a házából. Egy nap a körzeti megbízott látogatta meg a falut. Aszimot egy régi iskolatársára emlékeztette az ember, mégsem nem ment ki hozzá. Csak az ablak mögül figyelte a hosszú kabátos, simára borotvált fickót, ahogy elhalad a zsandárral. Határozott ellenszenvet érzett. Végül egy este azzal a hírrel örvendeztették meg, hogy az elöljáróság hivatalos beadványban kérte: nevezzék ki őt imámmá. Aszim megdöbbent azon, hogy végleg itt akarják tartani:
