Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

Klasszikusokról - GOÓR JUDIT: Vallomás és hitvallás Balassi Bálint Adj már csendességet című költeményében

Szintén szemléletes képet nyújt, ha összehasonlítjuk az Isten és az ember versbeli létét a birtokos személyjeleket megfigyelve.

19 Összesen 27 ilyen toldalék van a műben. Mind egyes számú. Első személyűek a következő szavak végén találhatók: elmém, szívem, lelkem, szükségem, vétkem, bűnöm, hitem, életem, fejem. A második személyűek: haragod, fiad, irgalmad (kétszer), jóvoltod, gazdagságod, szolgád, igéd, karod, markod. A harmadik személyűek: mentsége, vesztsége, halála, érdeme, nagysága, rútsága, zárja, szárnya. Utóbbiak tulajdonképpen vagy Istenre, vagy az emberre, nem pedig egy harmadik alanyra vonatkoznak, mivel Balassi metonímiákat alkalmaz, s így a lelkem szárnya, markod zárja, vétkem rútsága szerkezetekről van szó. Az összehasonlításból kiderül, hogy Isten hatalommal, erővel felruházott létező, az ő kezében van a döntés, a szabadság. Különösen a képszerű „karod", „markod" kifejezések nagyon szemléletesek. Mije lehet ezzel szemben az embernek? Hiányaival, töredékességével jellemezhető. Egy modern irodalmi párhuzam kínálkozik itt a másik nagy magyar istenes költőtől. Pilinszky Az ember itt című versében szintén radikálisan fogalmazza meg az ember jóra való képtelenségét: „Az ember itt / Kevés a szeretetre. Elég, ha hálás legbelül ezért-azért / Egyszóval mindenért." Önmagáról szólva így összegzi a leltárt: „Valójában két szó, mit ismerek: bűn és imádság két szavát." A bűnről állítja, hogy „hozzámtartozik", ugyanúgy, ahogy Balassinál az ember tulajdona a bűne, vétke, de tulajdona ugyanakkor az isteni lélek befogadására váró elméje, szíve, lelke is. A „szükségem" és „hitem" kifejezések is az Isten-ember kapcsolatra utalnak - a rászorultságra. A másik „szó, mit ismerek" Pilinszkynél az „imádság", szintén az Isten-ember kommunikációra utal, a közvetítés eszköze, hiszen „elhelyezhetetlen". A két műnek tehát nagyon hasonló az emberképe, az istenképe, és mindkettő vallomásos-hitvalló jellegű. A Balassi-verstípus

20 felépítéséből adódik, hogy a kétsoros strófákban a birtokos személyjeles szavak sajátos ritmusban szerepelnek. Bár rímes a költemény, a kor követelményeinek megfelelően, mégis mintha a bibliai gondolatritmust idézné fel, ahol mindent kétszer, variálva hallunk-olvasunk. Többször rímhelyzetbe kerülnek a birtokos személyjeles névszók: „Bujdosó elmémet, ódd bútól szívemet"; „Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága"; „Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak"; „áldott zárját... letört szárnyát". Gyakran szinonímapárt, hasonló jelentésű szópárt, ellentétes jelentésű vagy hangulatú szópárt alkotnak: elmém - szívem, mentségére - vesztségére, karod - markod. A legérdekesebb, amikor az Isten-ember viszonyból emelnek ki valamit. A teremtő és a teremtmény mindegyik versszakban jelen van. Köztük az eltérés jellemző a vers első, nagyobbik részében; ám a 6. versszak párhuzamában egymás mellé kerülnek, helyesebben egymás alá-fölé: felül van az „igéd szerint", az isteni kijelentés, alul rímel rá a „hitem szerint", amikor az ember ezt befogadja. Ugyanez történik a 7.-ben is: az Úr nyit („Nyisd fel hát karodnak... markodnak... zárját..."), cselekszik; a hívő megkapja, elfogadja, amit ad neki („Add meg életemnek..."). Az utolsó versszak a megszabadult emberé, ahol külön tulajdonságai és tulajdonai már nincsenek senkinek (eltűnnek a birtokos személyjelek), már nem kell érzékelni Isten és ember különállását, egymástól elszakadt voltát. Az „imádjalak", „áldjalak" igékben a második személyű tárgyra utalás foglalja bele Istent az emberi cselekvésbe. Két személy egy igében, s kétszer...