Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

Corpus evangelicorum - G. ETÉNYI NÓRA: Thököly Imre nemzetközi híre

köly-portré jelenik meg, amely elsősorban nem is egy tehetséges katona, hanem egy „született" politikus vonásait mutatja. Szó esik a családi háttérről is, hangsúlyozva, hogy az apa, Thököly István Árva megyei főispán „a változatlan ágostai hitvallás buzgó híveként" élt, s az anya - Thurzó Imre egykori nádor leánya - ugyancsak nagyhatalmú evangélikus család sarja. (Megjegyzem, hogy az életrajz Thököly anyjára vonatkozó adatai többszörösen tévesek.) Olvashatunk a család életét meghatározó politikai fordulópontokról: a Thököly-birtokok konfiskálása után a három grófkisasszonyt Bécsbe küldték és római katolikus hitre térítették, majd az elsőt Esterházy Ferenc, a másodikat Pethő báró, a harmadikat pedig 1682-ben Esterházy Pál, a nádor vette feleségül. Az összefoglalás bemutatja Thököly Imre „zendülővé válását" is. Azt állítja, hogy az apa, Thököly István felső-magyarországi birtokain tartózkodva ugyan „igen keveset tudott a katolikus főurak, Zrínyi Péter, Nádasdy Ferenc és Frangepán Ferenc által szőtt felforgató szervezkedésekről", I. Lipót császár mégis megostromoltatta rezidenciáját, Árva várát. Ezért egyetlen fiát, Imrét parasztfiúnak álcázva, majd lengyel női ruhában kellett Erdélybe menekítenie. Az életrajz kiemeli Thököly Imre korán megmutatkozó tehetségét, valamint az eperjesi kollégium hatását. Hosszan méltatja a Zrínyi Ilonával - a megválasztott, de el nem ismert erdélyi fejedelem, I. Rákóczi Ferenc özvegyével - 1682-ben kötött házasság jelentőségét, amellyel Thököly nemcsak hatalmas birtokokhoz, hanem igen fontos várakhoz (Munkács, Ecsed, Ónod, Kalló, Patak, Regéc, Sáros) és vármegyékhez is hozzájutott. Az ismeretlen szerző Zrínyi Ilonáról azt állítja - alaptalanul -, hogy áttért az evangélikus hitre. A fentebbi Thököly-portré azért is tanulságos, mert a széles olvasóközönség számára készült: egy kalandregény nem várt el különösebb műveltséget, háttérismeretet olvasójától. A kiadó egyszerűen arra épített, hogy az újsághírekből már ismert helyszínek és személyek kelendővé teszik magát a könyvet. Számítása bevált, hiszen már 1684ben kétszer újra kellett nyomtatni a „Magyar és erdélyi Simplicissimust".

10 Thököly Portával való kapcsolatát nem elemzik részletesen az 1682-ben és 1683 elején kiadott biográfiák. Csupán azt érzékeltetik, hogy 1682-ben, részben katonai sikerei, részben házassága nyomán Thököly kezére került Felső-Magyarország, s hogy a török támogatja, a császár pedig - kényszerűségből - hajlik arra, hogy kiegyezzen vele. A fiatal fejedelemmel rokonszenvező életrajzok éppen azért érdekesek, mert - noha nagyon leegyszerűsítve - jogi és államelméleti kérdéssé emelik a Thököly Imre által birtokolt országrész státuszát, s közben arról is szólnak, milyen jogi keretei, lehetőségei vannak a magyar elitnek korábbi politikai súlya, vallásszabadsága, kimondva-kimondatlanul önálló államisága védelmére. A „Magyar és erdélyi Simplicissimus" - a kényes helyzetre tekintettel - nem foglal állást, de világosan felveti a kérdéseket: „Arról most ne beszéljünk, hogy ezt a császári udvarban jó szemmel nézték-e, s hogy ott mit tartanak hatalmáról, okosságáról, szerencséjéről és az általa bitorolt fejedelmi címről, amelyhez az Ottomán Porta már hozzásegítette, hogy miképp alkudoznak azóta vele, továbbá hogy rászolgál-e a zendülő vagy felforgató névre, hogy jogos-e, hogy szorult helyzetében a törökhöz fordul, mint Dávid üldöztetése során a filiszteusokhoz, hogy a magyar