Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.
A gondolat vándorútján - OBRUSÁNSZKY BORBÁLA: A nesztorianus kereszténység utóélete Belső-Ázsiában
ból merít, amikor arról beszél, hogy a helyi uralkodó feleségül kapta a nagykán lányát. Az öngüt fejedelmeknek ugyanis valóban joguk volt rá, hogy ún. anda-kuda viszonyt 40 létesítsenek a Dzsingisz-házzal. így könnyen elképzelhető, hogy a várost csakugyan a Jüan-korban rombolták le a helyi uralkodó árulása miatt. Az anda-kuda viszonyt megszegőnek ugyanis kegyetlen büntetés járt. Ez a végkifejlet Namio Egami ásatási eredményeivel is összhangban van, hiszen a japán régész a Jüan-korra datálta Olan Szüme város legkésőbbi leleteit. Természetesen az is elképzelhető, hogy a frissen hatalomra került Mingek rombolták le a várost - éppen az öngütök dzsingiszida kötődései miatt. A szellemek, gazdaszellemek mondabeli szereplése a mongolság ősi animisztikus világképében gyökerezik. A mongolok az év meghatározott szakaszában étel- és italáldozatokat mutatnak be a szellemeknek, hogy segítségüket megszerezzék. A buddhizmus előtti hitvilágukban az újhold utáni meghatározott napokon végeztek áldozatot. Ha új szállásra költöztek, előtte-utána a helyi szellem jóindulatát kérték. Érdekes megjegyzés, hogy „a téglák nem közönséges agyagból valók", továbbá „annyit érnek, mint az ezüst". Elképzelhető, hogy létezik olyan hiedelem, amely a messzi földről jött szerzetesek tárgyainak, faragványainak mágikus erőt tulajdonít. Az is lehetséges, hogy az építkezéshez messzi földről is szállítottak anyagot: mivel az importáru drágább, az elbeszélés - bár mesés túlzással - valódi értékkülönbözetet tükröz. A monda megörökíti, hogy a környékbeli lámák kérik a téglát a szent hely gazdaszellemétől. Általánosan elterjedt szokásról van szó, amely ma is eleven a Góbi-sivatagban élő mongolok között. Ha valaki egy szent helyről csupán egyetlen követ is el akar vinni, előbb imával kell azt elkérnie, azután pedig rizst vagy egyéb fehér színű ételt kell szétszórnia, hogy a szellem megnyugodjon. 41 Nesztorianus név a burjátoknál Diószegi Vilmos 1957-ben Szibériában végzett kutatásokat, ahol a mongol nyelvű burját, azon belül a bulagat népcsoportnál gyűjtött a Bajkál-tó környékén. Hangalov orosz, valamint Rincsen mongol kutató korábban is járt ezen a vidéken. Már az ő figyelmüket is felkeltette az egyik mondahős, Tarsza, akit a bulagat burjátok szellemősüknek (ongon) tartanak, de szokatlan nevének jelentését, eredetét még máig sem tisztázta a kutatás. Diószegi terepmunkája során eljutott a Mankovo uluszban élő Csádi 42 nevű sámánhoz. Itt vette fel azokat az énekeket, amelyekben a sámán Tarsza „bátyjához" fordul segítségért. Később Diószegi kutatótársával, Saraksinovával közösen publikálta a felvételt. 43 Az ének, valamint a sámán elbeszélése szerint a törzs őse egy burját férfi volt, aki Tarsza országában élt, ahol feleségül vett egy nagy fekete sámánnőt. A házasságból két gyermek született, akik felnővén híres, nagy fekete sámánokká váltak. Van azonban olyan hagyomány is, hogy Tarsza egy helyi gazdaszellem volt. Csádi egyik éneke így mondja el Tarsza származását:
