Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 1-2. sz.

Figyelő - DEÁK VIKTÓRIA HEDVIG: Rendszeres szentháromságtan a modern ateizmus kontextusában (Walter Kasper: Jézus Krisztus istene)

inkban az öntudat. A Szentháromságon belül azonban nem beszélhetünk három öntudatról. Pasztorális szempontok - magyarán az érthetetlenség - miatt elveti Kari Barth és Karl Rahner javaslatait, akik a személy helyett „három létmódról", illetve „három szubzisztencia-módról" kívánnak beszélni. Kasper inkább a modern perszonalizmushoz fordul, hiszen a személy csak kapcsolatokban, az interperszonalitás összefüggéseiben létezik. Egy relacionálisan értelmezett személyfogalom tehát nagyon is alkalmas a szentháromságtanban való felhasználásra: „A három szentháromsági személy tehát tiszta relacionalitás; a személyek olyan relációk, amelyekben az egy isteni lényeg felcserélhetetlenül különböző módon szubzisztál." (320) A rendszeres kifejtésben Kasper a Szentviktori Richárd-féle értelmezést követi: Isten a szeretet közössége, communiója. Az Atya a szeretet forrás nélküli forrása; a Fiú ugyanezt a szeretetet az Atyától kapja, de nem azért, hogy megtartsa magának, hanem azért, hogy továbbadja. Vagyis a kapcsolat nem önző: a Fiú közvetítő is, tiszta továbbadás, a Lélekben pedig a hívők elnyerik a Fiú által az Atya adományát. A Lélekben Isten túlnyúlik önmagán.* Kasper egyik fő célkitűzése, hogy a szentháromságtan ne pusztán ragyogó, de terméketlen spekuláció legyen, hanem kerüljön összefüggésbe a keresztény hit egészével. Erre törekszik a könyv utolsó lapjain is, amikor fölteszi a kérdést: mi is a szentháromságtan rendszeres kifejtésének gyümölcse? Válaszában leszögezi, hogy a szentháromsági közösség a keresztény valóság-értelmezés modellje. Azaz kidolgozható egy „szentháromsági ontológia": „a legvégső valóság nem az önmagában álló szubsztancia, hanem a személy amely teljessége szerint csakis az adás és az elfogadás relacionalitásaként gondolható el." (321) Az az önmagukról való lemondás és teljes önajándékozás, amely a szentháromsági személyeket jellemzi, az egész keresztény lelkiség modellje. Az így kifejtett szentháromságtanról valóban elmondhatjuk, hogy a teljes keresztény misztérium összegzése. Kasper tehát elérte célját: könyvéből megérthetjük, hogyan lehet a szentháromságtan a keresztény misztérium nyelvtana. Isten azért nyilvánulhat meg kifelé szeretetben kibontakozó szabadságként, mert ő már eleve, önmagában a szeretet tökéletes szabadsága. Összességében elmondhatjuk, hogy a könyv elmélyült figyelmet kíván: a tárgyalás egyik fontos jellemzője ugyanis, hogy Kasper mindvégig párbeszédben marad a filozófiai hagyománnyal. Amint a könyv elején kijelenti: „Az Istenről szóló beszédnek feltétele a létre vonatkozó metafizikai kérdés, s ugyanakkor meg is őrzi azt." Másrészt csak olyan filozófiát tart a teológiával folytatott párbeszédre alkalmasnak, amely a lét értelmére vonatkozó kérdést maga is elevenen tartja. Ez a párbeszéd - esetünkben a német filozófiai hagyománnyal - azonban nem könnyíti meg a feldolgozást, vagy a mű tankönyvként történő használatát. Joggal állíthatjuk, hogy a könyv a tübingeni teológiai iskola legjobb hagyományait folytatja. Egyfelől komolyan veszi a jelenkor kérdéseit, másfelől egyháziasság jellemzi. * Hiányként említhetjük meg itt, hogy Kasper a szentháromságtan kifejtésének másik útját, Szent Ágoston pszichológiai analógiáját, nem részesíti fontosságának és a hagyományban elfoglalt helyének megfelelő figyelemben. • Sr UM