Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 1-2. sz.
Figyelő - DEÁK VIKTÓRIA HEDVIG: Rendszeres szentháromságtan a modern ateizmus kontextusában (Walter Kasper: Jézus Krisztus istene)
a választ a könyv, amelynek elsó' kiadása 1982-ben jelent meg, s amelynek célja, hogy az istenkérdést újra alapvető teológiai kérdéssé tegye. S mindjárt az is világossá válik, hogy kontextusa a modern, elméleti ateizmus. Kasper alaptétele, hogy napjaink istenkérdésére és az újkori ateizmusra az egyetlen válasz csakis a háromságos Istennek, Jézus Krisztus Istenének megvallása lehet. „Ma mindenekelőtt azt kell kimutatnunk, hogy csakis Isten, pontosabban: csakis Jézus Krisztus Istene adhat teljes és végérvényes választ arra a kérdésre, amelyet maga az emberi lét alkot." (7-8) Ez tehát az egyik kihívás, amelyre a könyv új módon akar válaszolni. A másik kihívás belülről, a 20. századi (nemcsak katolikus) teológiából érkezik: milyen is az istentan belső szerkezete, az egy és háromságos Istenről szóló tanítás, hiszen Kasper könyvének anyaga az iskolás teológiában hagyományos De Deo uno (Az egy Istenről-istentan) és De Deo trino (A háromságos Istenről-szentháromságtan) traktátusokat fedi le. Kasper kísérlete sikeres válasz arra a teológiai módszertani kérdésre, hogyan lehet az egy Istenről szóló tanítást a szentháromságtanba integrálni, illetve hogyan lehet artikulálni az istentant és a szentháromságtant a dogmatikán belül. Mindez persze nem pusztán tudományszervezési kérdés, amint a szerző megjegyzi, hanem „tartalmi szempontból is jelentős teológiai probléma, amelynek kezelése meghatározza valamely dogmatikai gondolatrendszer átfogó teológiai megközelítésmódját". (322) Jézus Krisztus istenségének elismerése és kiemelése a teológia és a liturgia által a 4. századtól (az ariánus eretnekség ellenében) azt eredményezte, hogy az „Isten" szó már nem az Atyát, az istenség fennállásának okát és eredetét jelentette (amint ez még az Újszövetség gyakorlata volt), hanem az egy lényeget, melyet az Atya, a Fiú és a Szentlélek birtokol. A nyugati teológia pedig, főként Ágoston nyomán előnyben részesítette az isteni lényegből való kiindulást. így az Atyának az isteni életen belüli atyasága semmilyen szerepet nem játszott a világgal és az emberrel való kapcsolata szempontjából. Következésképpen a Szentháromság tana is olyan korolláriummá vált, amely teológiai szempontból lényeges ugyan, de Isten és a világ kapcsolatát nem érinti. A szentháromságtan elszakadt az üdvtörténettől, ami azzal a következménnyel járt, hogy a Szentháromság nem jutott szerephez az üdvtörténetben és a dogmatika további kifejtésében sem. Aquinói Szent Tamásnak a Summában alkalmazott megoldása klasszikussá vált: Tamás a dogmatikai ismeretelmélet után először azt tárgyalja, ami az isteni lényegre vonatkozik (De Deo uno), és csak ezután elemzi a személyek különbözőségét (De Deo trino). A későbbi, újkori kézikönyvek a De Deo uno alatt tárgyalták az isteni lényeg tulajdonságait (Isten megismerhetőségét stb.), élesen elválasztva mindazt, amit az ész Istenről megtudhat, mindattól, amit csak a kinyilatkoztatásból tudhatunk meg (ez Tamásnál egyébként még nem így volt). így az előbb említett, anti-ariánus reakcióként bekövetkező fejlődésen kívül egy másik tényező is hozzájárult a Szentháromság újkori „elfelejtéséhez". Kegyelem és természet viszonyának egy sajátos látásmódjáról van szó, amely szerint a természetnek, és vele együtt a természetes értelemmel felfogható Isten-fogalomnak elegendő értelme van önmagában; de a természetfeletti kinyilatkoztatás ehhez új, ésszel be nem látható tartalmakat csatol. A Szentháromság így adalék lesz egy olyan Isten-fogalomhoz, amely nélküle is az ember örök célja. Innen már csak
