Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 1-2. sz.

Rokon irodalmakból - Petri Tamminen „prózadarabjai"

Petri Tamminen „prózadarabjai" Szopod Nagy Lajos fordításában Petri Tamminen 1966-ban Turkuban született, és 1994-ben megjelent novelláskötetével indult figyelmet ébresztő írói pályája. A figyelem műfajteremtő kísérletének (is) szólt: a „novella" megnevezés ugyanis nem igazán illik azóta is művelt „prózadarabjaira". Pekka Tarkka irodalomtörténész-kritikus nevezte el így az 5-6 sor és egy-másfél oldal közötti terjedelmű írásokat amelyekre nekünk, magyaroknak Örkény István óta megvan az „egyperces" terminus technicusunfe. Egyébiránt a finneknél sem Tamminen darabjai az elsők e nemben: 1985-ben Rosa Liksom (született: 1958) indította útjára hasonló terjedelmű „prózaszkeccseit" (ez is Pekka Tarkka kifejezése). S lehetne persze példákat hozni a kortárs világirodalomból is hasonló törekvésekre: most csak egy friss hazai közlésre (Nagyvilág 2004. 8. sz.), a francia Philippe Delerm lírai egyperceseire utalok. Az ő kötete ugyanabban az évben látott napvilágot, mint Tamminen második könyve, a Miehen ikävä (1997), amelyből az első öt itt közölt írást válogattam. Ahogy azonban a valódi novellaműfajon belül is számtalan típus található, a fentebb említett szerzők egypercesei is más-más témavilágot, nézőpontot és elbeszélőtechnikát képviselnek. Tamminenről tudható, hogy a hemingway-i szűkszavú tömörség fogta meg, s ezt fejleszti tovább (vagy vissza?) a már-már végletes (minimalista?) szűkszavúságig. 1994-es első kötetében (Elämiä) egész életsorsokat (néha több generáció életét) tömörít akár fél oldalba is. A már említett másodikban a férfiélet állomásainak, sorsnak, magatartásnak, tudat- és érzelemvilágnak a sajátosságait pásztázza végig finom iróniával és/vagy megértő humorral. A Piiloutujan maa (2002) című kötet az ember - a finn ember - elvonulási igényének és lehetőségeinek terepeiről kínál játékos-bölcs képeket. Természetesen az általános érvényű történetek nemcsak ebben, hanem korábbi könyveiben is színeződnek az összetéveszthetetlenül finn közeggel és mentalitással. Szövegépítésének jól megfigyelhető jellegzetessége, hogy szívesen indul ki szentencia- vagy közhelyszerű megállapításokból, és azután a szikár történetvezetést váratlan, jelentéktelennek tetsző apró részletmozzanat felvillantásával szakítja meg, amely egyszerre lehet humor- vagy iróniaforrás és a hitelesség (valódiság) érzését fokozó momentum. 2004-ben kiadott Muistelmat (Emlékiratok) című könyvét felfoghatjuk éppenséggel a nevezett műfaj paródiájának is. A naplószerűen tagolt mű azonban több ennél. A csupa - már-már keresetten - lényegtelen, jelentéktelen, az „igazi" emlékiratokból mindig kihagyott élmény és emlék töprengésre készteti az embert: nem lehetséges, hogy ezek is formálói (lehetnek) az életünknek, érzelemvilágunknak, hogy ezekből is épül az, ami vagyunk, amivé leszünk? A közölt írások második részét e kötetből válogattam. - A fordító