Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 1-2. sz.

Klasszikusokról - RAKOVSZKY ISTVÁN: Hommage és imitáció

gyöngesége, tökéletlensége miatt bírálta az utókor, elfogadva és fölerősítve az önbizalomhiánnyal küzdő nagy költő önmagáról alkotott elmarasztaló ítéletét. Nincs itt mód részletesen ismertetni a visszatérő kifogásokat, ezért csak egyről, a legtöbbször említettről: a „bátorság" sokféleképpen értelmezett állítólagos hiányának vádjáról szólunk. Ady például így vélekedik: „Távolvalának tőle a dolgok, főképpen saját buzduló ereje, s ezért ment mindig nagyon távoli dolgokhoz. (...) Arany János minden karácsonykor elárulja, hogy ő is ember, szenvedő, tehát, no: érező - két vers-sornyit. Igaz, hogy ezek a lirizáló, valló, gyér sorok melegek, muzsikásak, s perfekt rímeik alázengnek egy aggszüzes élet-tragédia alá." Figyelemre méltó, hogy ezek a rosszindulatú sorok mennyire összecsengenek több nagy vallomásos (!) Arany-vers motívumaival, például a Visszatekintésből vagy az Ez az életből. („Keresem a boldogságot / Egy nem ismert idegent: / Jártam érte a világot - / S kerülém, ha megjelent."- „De, ha végignézek romján: / Oly sivár, dúlt e tivornyám! / Mért nem ittam úgy, hogy jó-rég / Én is a pad alatt volnék?") Az Aranyhoz szóló vagy őt megidéző tisztelgő versek írói általában számot vetnek a mestert elmarasztaló ítéletekkel. Ezért a kultikus íróportré e versekben gyakran úgy hat, mintha válasz lenne a támadásokra (holott általában nem ez volt a szándéka a költőknek). Az eszményt, amely e költők számára Aranyban megtestesül, meghittebbnek, emberibbnek érezzük, mint a szokványos hódoló versek gyakran merev, szoborszerű ideálképeit, mert igyekeznek a gyöngeségben, a látszólagos kudarcban rejlő paradox nagyságot megmutatni. Az e versekben megszólaló hódolat a különös, rejtett kincsekkel gazdag géniusznak szól, aki megtörtségében, szenvedésében - sőt a szenvedés szemérmes elrejtésével! - igazabb értéket teremtett, mint a látványosan „erősek" és „őszinték". A másik motívum, amely e tanítványi tisztelgéseket meghatározza, az Ady által oly kevéssé értékelt mesterségbeli tudás: a nyelv makulátlan művészete, amely hatásosan állítható szembe a „pongyola vérigék" (Babits alighanem Ady ellen vágó kifejezése) bombasztikusságával. A rejtőzködő mestert megszólító két, talán legszebb vers Babits Mihályé és József Attiláé. Különösen érdekessé teszi összehasonlításukat a két költő viszonya. József Attila a mestert (az apát?) kereste Babitsban, és amikor úgy érezte, hogy csalódott benne, szenvedélyesen ellene fordult, gúnyverssel és pamfletnek beillő kritikával támadva meg. Utóbb mélyen megbánta ezt a „lázadást", s kereste az alkalmat, hogy Babitsot kiengesztelje, de igazi kibékülésre nem kerülhetett sor közöttük. Aranyhoz írt hommage-versében József Attila Babitsnak is gesztust akar tenni. A portré Aranyt ábrázolja, de a „vagyonos Atya" szinte kultikus képében fölsejlik Babits megtagadott és kiengesztelni vágyott alakja is. Babits 1909-ben írott költeménye, az Arany Jánoshoz ars poetica és önarckép: Aranyban a hasonló költőalkatot, a rokon lelkű nagy elődöt szólítja meg, s mint „irodalmi védőszenthez" fohászkodik hozzá. Az itt kialakított Arany-kép megelőlegezi a nem sokkal később írott nagy esszé, a Petőfi és Arany gondolatait: Arany a föl nem ismert, szemérmes, tartózkodó zseni (az esszé emlékezetes fordulatával: „zseni a nyárspolgár álarcában") - pedig ő, a látszat ellenére, nemcsak zseniális, hanem igazi modern költő is. („...E nemzedék szemének / gyenge e láng, bár új olajok szítják...") Ami Aranyra