Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 1-2. sz.

A gondolat vándorútján - VÁSÁRY ISTVÁN: A síita iszlám Iránban

mon belül is, hiszen a nagy elrejtőzködés alatt nincsen Istennek közvetlen földi képviselője. Másrészt Iszmaíl kötelezővé tette a síita hitvallás elfogadását minden alattvalója számára. Ez nemcsak az Alira és az imámokra való utalások bevezetését jelentette, hanem az első három kalifa nyilvános megtagadását és elátkozását is. Az ifjú uralkodó a legvéresebb kegyetlenséggel vezette be a síizmust: aki nem volt hajlandó a nyílt színvallásra, lemészároltatta. Iszmaíl uralkodásának kezdetén a népesség túlnyomó többsége még szunnita volt, de néhány évtized alatt sikerült az egyesülő Iránt síitává tennie. Nyilvánvaló volt, hogy a magát sáhhá nyilvánító és Iránt a síita eszme jegyében egyesítő Iszmaíl, az új dinasztia alapítója, hamarosan összeütközésbe kerül a terjeszkedő oszmán nagyhatalommal. Szelim szultán rögtön megértette: ha az Anatóliában élő heterodox, síita beütésű szúfi rendek és a mögöttük álló népi tömegek a síizmust nyíltan felvállaló Iszmaíl mellé állnak, akkor Kelet-Anatólia óhatatlanul Iránhoz csatlakozik. A szultán tehát úgy határozott, hogy leszámol az anatóliai kizi/bas-okkal, Iszmaíl fő szövetségeseivel. Ezt véres kegyetlenséggel tette: korabeli források szerint mintegy 40 000 ember esett a megtorlások áldozatául. A Szelim és Iszmaíl közötti nyílt összecsapás már nem maradhatott el sokáig: 1514-ben a Tebriztől nyugatra levő Caldirannál (a mai Törökország területén) ütközött meg a két sereg. A küzdelem Szelim győzelmét hozta. A szafavida dinasztia alatt újra egyesülő Irán és az Oszmánli Birodalom között évszázadokra, gyakorlatilag a mai napig állandósult a határvonal és a vallási különállás. Az irániak, így az Iránban élő azeriek is mind síita muszlimok lettek, míg az Oszmán Birodalomban a szunniták domináltak. (A mai Kelet-Törökországban, Nyugat-Iránban és Észak-Irakban nagy, összefüggő etnikai tömböt alkotó, iráni nyelvű kurdok a mai napig megmaradtak, bárhol is éljenek, szunnitának.) A vallási szembenállás, sőt gyűlölködés, mely szellemében és fanatizmusában a 16-17. századi Európa katolikusprotestáns szembenállását idézte, évszázadokon át fennállt a szunnita és síita tömb között. Azonban hangsúlyoznunk kell, hogy a vallási ellentét semmilyen formában nem egyszerűsíthető le etnikai, nemzetiségi ellentétté. Tehát nem arról van szó, hogy a törökök szunniták, a perzsák síiták, akik egymás nyelvét és kultúráját is megvetik. Sőt, azt látjuk, hogy - paradox módon -1. Szelim szultán irodalmi munkásságát szinte csak perzsa nyelven folytatta, míg az iráni uralkodó, Sáh Iszmaíl Khatá'í írói néven törökül verselt, hiszen - katonái révén - török közegben mozgott. Ez a korszak igazán multikulturális volt: különböző célokra más-más nyelvet használtak (hogy csak a legfontosabbakat említsem, arab, perzsa, török), és a gyűlölködést, az ellenségeskedést „csak" a vallásban gyakorolták. Etnikai genocídium nem létezett, „csak" vallási genocídium. Bizonyos szempontból „emberségesebb" volt ez a kor, mint a „civilizált" 20. század: hiszen kényszerből vallást változtatni ugyan nem szép, de életmentő lehet; míg az etnikai alapú tisztogatás vagy genocídium lehetetlenné teszi a menekülést. A síizmus államvallássá tétele, bármennyire is voltak ennek az irányzatnak helyi hagyományai (a 8. imámnak, Rezának a meshedi sírja és nővérének, Maszúménak qomi sírja nem kis ösztönző volt), valójában készületlenül érte Iránt, hiszen a lakosság többsége szunnita volt. Az uralkodói akarattal létrehozott új államvallásnak az országban nem voltak rátermett hittudósai; a teológusokat külföldről kellett behívni. Mivel