Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 1-2. sz.

A gondolat vándorútján - VÁSÁRY ISTVÁN: A síita iszlám Iránban

műveltséget saját ősi hagyománya szerint formálta. Bátran mondhatjuk, hogy az iszlám kultúrájának kibontakoztatása a hidzsra első három évszázadában az arabok és irániak közös műve volt. Ma Iránban a síita iszlám egyeduralkodó, sőt az iszlám világ legnagyobb síita többségű országa Irán. Ez a helyzet ugyan csupán fél évezrede áll fenn, az előzmények legalább vázlatszerű - ismerete azonban nagyon fontos, így nem tehetjük meg, hogy a középkori századokat említés nélkül hagyjuk. A Bújida dinasztia rövid uralma alatt (945-1055) a kalifátus egy időre a síiták ellenőrzése alá került, de a szeldzsuk-törökök, akik előzőleg egész Iránt meghódították, 1055-ben bevonultak Bagdadba és visszaállították a szunnita iszlám hatalmát. Ettől kezdve a síiták megint üldözéseknek voltak kitéve. A mongol hódítások rettenetes csapást mértek az iszlámra, Dzsingisz unokája Hülegü, az első iráni mongol uralkodó - ún. ilkán - 1258-ban Bagdad elpusztításával szétverte a kalifátust, és főleg a szunnita iszlámnak okozott kiheverhetetlen csapást. Az ellenséges államhatalom szétverése és a mongolok vallási közönye kétségkívül segítette a síizmus megerősödését: nem véletlen, hogy az első muszlimmá vált ilkánok is kacérkodtak ideig-óráig a síizmussal. Például Gázán kán, de különösen Öldzseitü, aki Szultánijjében ma is látható hatalmas mauzóleumát - amelybe 1317-ben temették el - eredetileg Ali imámnak szánta, akinek maradványait Nadzsafból Iránba szerette volna hozatni. Mindennek ellenére a síizmus tűnő epizód maradt a 13-14. század iráni történetében, s a korszak nagy perzsa klasszikusai, Sza'dí és Háfiz elsősorban az iszlám miszticizmus, a szúfizmus tanai alapján éltek és működtek. Mindössze a Kaszpitengertől délre, Gilánban és Mázandaránban voltak síita vonzalmú helyi dinasztiák, melyeknek hagyományos elszigeteltsége teremtett lehetőséget arra, hogy a főáramú szunnita iszlámtól eltérjenek. A 14. század második felében a hódító Timur Lenk, majd 15. századi leszármazottai, a különböző timurida dinasztiák uralma mindenütt a szunna uralmát biztosította. A síizmus csupán búvópatakként, a népi szúfizmus „eretnek" mozgalmaként maradt a színen. Nem állíthatjuk, hogy előzmények nélkül, de történeti szempontból nézve mégis váratlanul emelkedett az államvallás rangjára, amikor az új - szafavida - dinasztia első uralkodója, a fiatal Iszmaíl Szafaví kötelezővé tette fölvételét birodalma lakói számára. Erről a nagy horderejű döntésről kissé részletesebben kell szólnunk, hiszen Iszmaíl alapozta meg az immár több mint ötszáz éves síita iszlám impozáns épületét Iránban. Már említettük, hogy a mongol hódítást követően, a 13-15. században, az általános politikai bizonytalanság, a háborúk és szenvedések légköre jó táptalajt biztosított az iszlám misztikus irányzatainak terjedéséhez. Ez az iszlám miszticizmus, az ún. szúfizmus egy-egy nagyhírű mester köré szerveződött, aki tanítványaival együtt elvonult a világtól, imádságnak és szemlélődésnek szentelte életét. Ezeket a szúfikat azonban nem nevezhetjük a szó keresztyén értelmében vett szerzeteseknek, hiszen legtöbbjük családos volt és kora politikai életébe is bekapcsolódott. A rendházak köré szerveződő szúfi csoportok alapító mesterüket szentként tisztelték és számtalan csodát tulajdonítottak neki. A rendfőnökséget évszázadokon át a rendalapító vér szerinti utódai örökölték. Híres szúfi szent volt Dzsaláladdín Rúmí Mavláná (1207-1273), aki gyermekkorában menekült édesapjával az afganisztáni Balkhból az anatóliai Konyába, s ott