Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

Klasszikusokról - HÁRS ERNŐ: A reformáció lovagja

A halálos ítélet A látogatásra hamarosan sor is kerül. Paracelsusnak nem volt szüksége hosszadalmas vizsgálódásra. Néhány - a pappal folytatott látszólag közömbös beszélgetés során Huttenre vetett éles oldalpillantással megállapította, hogy a lovag menthetetlen. „Facies hippocratica" - lett a végső diagnózis. Hutten a kevés elkapott szóból is mindent értett. S bár mindezek után Paracelsus nem győzte irodalmi és közéleti munkásságát magasztalni, tudta, hogy halálra van ítélve. S én ezt gondoltam: Bombastus neved s bombasztjaidjól összeillenek. Egész a csónakig kísértem el, s a dombra kaptattam utána fel. Augusztus aranyló reggele volt, a pázsit vígan újrasarjadott. Zengett az egész viráglepte rét, hullámzott, cirpelt, hemzsegett, zenélt. Lángoló napban, szár s szirom felett lépkedtem mint halálra kiszemelt. Majd levágódva, s elrejtve fejem a friss fűben, sírtam keservesen. S fekve maradtam, mint sajátmagam sírköve, szobra, ott még hosszasan. Szívszorító, gyönyörű sorok. De Hutten nem lett volna az, aki volt, ha nem tudott volna túllépni a saját sírján. Az ítélethirdetés tudomásulvételét a rendületlen kitartás harcias hitvallása követi. A lovag, mint jó keresztény, életgyónást tart, melynek az a végső kicsengése, hogy csak azt bánja, mért nem előbb ébredt rá igazi földi hivatására, és nem bátrabban, vadabb kardcsapásokkal vívta a harcát. Az ellentétes érzelmek ide-oda hullámzása után végül mégis megtörténik a kiengesztelődés. Erről ad számot a fejezet utolsó verse, A hulló levél. Reggeltől csattogott szürkületig a fejsze. A sáfár építkezik. Csak egy előtető, de szívesen látnám, mégis valami új terem.