Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - RAKOVSZKY ISTVÁN: Kép és szentség

Mennyire másként közelít a szent témákhoz a 17. század festője! A reneszánsz és barokk korban kibontakozó realisztikus ábrázolás szellemisége elsősorban a tapasztalati valóság megjelenítésére alkalmas, ezért a Szentség élménye csak az Én és a Világ konfliktusaiban fejezhető ki a kor festői számára. Az ikonszerű kép akkor is a Szentet ábrázolja, ha evilági tárgyat mutat be - az újkori ábrázolások pedig igazából akkor is evilági üzenetet közvetítenek, ha szent témákat dolgoznak fel. Caravaggio extenzív és Rembrandt intenzív drámaisága az evangéliumi történetekben is mindig a tisztán emberit ragadja meg. A Szentet keresik, közelítenek felé, de mindig az evilág tapasztalataiból és történéseiből kiindulva, s kétséges, hogy elérik-e céljukat. A fönti példákból arra következtethetünk, hogy a Szentet hitelesen csak az eleve erre szolgáló, kanonizált formanyelven lehet megjeleníteni, a naturális valóság és a személyiség ábrázolására szolgáló újkori vizualitás erre kevésbé alkalmas. Hans Belting német művészettörténész Kép és kultusz című könyvében a középkori liturgikus művészetet a „kép korszakának" nevezi, szemben az újkorral, a „művészet korszakával". Ez a szembeállítás azt fejezi ki, hogy a Kép kultúrájában adott és magától értetődő az ábrázolás tárgya: az átélhető és látvánnyá alakítható Szentség - míg a Művészet számára mind az ábrázolt tárgy, mind az ábrázoló művész számtalan kérdést fölvető probléma. A kétféle vizualitás között az első szembeszökő különbség, hogy a középkori szakrális ábrázolás gyakorlatilag mindig kultuszkép (liturgikus használatra szánják őket), míg az újkori ábrázolások, márcsak a képek kibővülő evilági tematikája miatt is, fokozatosan elszakadnak az egyházi szertartásrendtől. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a mai napig készülnek liturgikus képek, ám ezek legnagyobb része nem igazi szakrális kép, hanem a liturgiában fölhasznált profán ábrázolás. Rubljov Szentháromsága, múzeumban kiállítva és reprodukción is szakrális, tehát a kinyilatkoztatáson alapuló hitélményt közvetítő kép, Raffaello csodálatos Sixtus-madonnája ezzel szemben akkor sem volt az, amikor eredeti helyén, a piacenzai S. Sisto-templomban oltárkép volt. A különbség megragadásához tehát nem elég a liturgikus szerepet vizsgálni. A reneszánsz világnézeti forradalmának, amely a képi kultúrát alapjaiban változtatta meg, a szubjektivitás kultusza: az Én középpontba állítása a legfontosabb tényezője. Ha a gondolkodás kiindulópontja, viszonyítási pontja és végcélja az Ember, elkerülhetetlen a kultúra evilágivá válása. A képzőművészet ennek megfelelően a tapasztalati világot és a személyiséget kutatja, s realisztikus eszközei is az „objektív" (természeti) és „szubjektív" (személyes és társadalmi) valóság megismerését szolgálják. Ennek a művészetnek kétségkívül megvan a maga nagysága, éppen emberközpontúsága és az ezzel összefüggő heroizmusa miatt, valami nagyon lényegeset mégis elveszített a megelőző korszakhoz képest. Titus Burckhardt A szakrális művészet lényegéről című könyvében így foglalja össze ennek a veszteségnek a lényegét: „Olyan ez, mint mikor egy ember az általa követett szellemi diszciplínát hirtelen elveti: visszafojtott lelki lehetőségek merülnek fel, s új érzések és vágyakozások tarka fellegei kavarognak, melyek csak fokozatosan, az erők kezdeti duzzadását felváltó hanyatlás mértékében veszítik el csillogásukat. A felindultság azonban ettől nem szűnik meg, az én felszabadulásának érzése, illetve hogy a tudat uralkodó tartalmává lett, azzal próbálja továbbtengetni magát, hogy a lélek alacsonyabb rétegeire terjed át, a lelki lecsúszás így fokról fokra haj-