Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.
A gondolat vándorútján - VÁSÁRY ISTVÁN: A síita iszlám
magasságos és távolinak érzett Isten és a porszemnyi ember között. Ősi és mélyen emberi ez az igény, mely minden vallásban és főleg a népi vallásosságban kitermelte a szentek kultuszát, s legtöbbször a szent ember földi maradványainak helyéhez, a sírhoz kötődik. Nem volt ez másképpen az iszlámban sem, ahol a szent emberek, a vélik sírját kezdettől fogva látogatták. Mégis: az iszlám egészen másként válaszolt a szentkultuszra, mint a keresztyénség. A keresztyénség először befogadta, később felülről a hivatalos vallásosság kötelező elemévé tette a szentkultuszt (ahogyan ezt ma is láthatjuk az ortodox és a katolikus egyházban), míg aztán a reformáció hivatalosan kitessékelte az egész gyakorlatot az egyházból. Egyszerűsítve a keresztyén szemléletet: ha vannak szentek, akkor kötelező tisztelni őket, ha pedig nincsenek, akkor kötelező nem tisztelni őket. Tehát egyfajta dogmatizmus, szemléleti merevség jellemzi a keresztyénség minden ágát. Ezzel szemben az iszlám a következőképpen viselkedik a szentekkel kapcsolatban. Abszolút monoteizmusa nem tesz lehetővé semmilyen kompromisszumot, hiszen Isten nem osztozik dicsőségében emberekkel. Hivatalosan tehát nincs szentkultusz, és muszlim istentiszteleten semmi hasonlónak nincs helye: szentekre utaló feliratok, imák, „kegytárgyak" elképzelhetetlenek egy mecsetben. De a mecseten kívül a szent sírok látogatása, az ottani csodákban való hit, és sok más, ami a szentkultusz része, megengedett vagy megtűrt az iszlámban mint magánvélemény. Tehát a szentekben nem kell hinni, de ha valaki akar, akkor hihet bennük. Ez az iszlámra jellemző felfogás a síiták között lényegében módosult. Azzal, hogy a siizmus Alit és utódait természetfeletti magasságokba emelte s ezt a hallatlan tiszteletet a hit kötelező részévé tette, lényegében utat nyitott a korlátlan hivatalos szentkultusz előtt. A tizenkét imám sírja, majd családtagjaik és leszármazottaik (perzsául imámzáde) nyughelyei a síita kegyelet különös tárgyai lettek. Olyannyira, hogy az muszlim hívő egyik fő kötelességeként számontartott mekkai zarándoklat, aháddzs mellé felzárkózott Ali, Haszan és Huszajn sírjainak rituális meglátogatása az iraki Nadzsafban, Kúfában és Kerbelában. Iránban például elképzelhetetlen, hogy egy hívő életében legalább egyszer le ne rója kegyeletét a nyolcadik imám, Rizá meshedi sírjánál és Rizá imám nővérének, Ma'szúménak Qumban található mauzóleumánál. A kultusz a síizmusban természetesen szinte teljes egészében a szent családhoz és leszármazottaihoz kapcsolódik. Az Ali családjából való származást a síita közösségben a legnagyobb tiszteletben tartják ma is, arab névvel szayidnak nevezve a leszármazottat. A szajjidok, ha papi tisztséget viselnek, azaz mollák, úgy fekete turbán viselésére jogosultak, szemben az általános fehér turbánnal. A síiták szentkultusza, mely az imámok és imámzádék sírjainak mérhetetlen tiszteletében nyilvánul meg, talán a siizmus szunnita iszlámtól való eltérésének legszembeötlőbb külső jele. Ha Iránban utazik az ember, szinte lépten-nyomon kis falusi mauzóleumokba ütközik, melyek ilyen vagy olyan imámzáde, azaz Ali valamely késői, nemegyszer igen távoli leszármazottjának a sírját rejtik. Ezek a sírhelyek mindig a helyi lakosság kegyes kultuszának központjai. Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a siizmus az iszlám történetének első 250-300 éve alatt kiformálódott, önálló szellemiséggel és arcéllel rendelkező muszlim vallási áramlat. A többségi, szunnita iszlámtól néhány lényeges pontban tér el, melyek a
