Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

Figyelő - KORENCSY OTTÓ: Fordítástudomány és műfordítás (A hűség énekei. Két német kisepikai mű...)

Schwärmer-nek, a fordítás: rajongó lény. A reáliákról még elmondhatjuk, hogy a németországi humanizmus és reformáció bővelkedik egyéb olyan történelmi és nyelvi fordulatokban is, melyek más kultúrákra kevésbé jellemzőek; ilyen például a latin szavak használata vagy a nevek latinizálása. Meyer tudatosan él ezekkel a stílusfogásokkal művében, hiszen jellegzetesen reformáció-korabeli hatást érhet el velük: Potator, Aleator = iszik, kockát vet, Vale, Erasme = Vale, Erasmus. A Schleiferius, Caprimulgius, Ochsenhorn nevek is a reformáció korának jellegzetesen ironikus termékei, melyek konnotatív ekvivalenciáját más nyelven lehetetlen kifejezni, így a fordítónak döntenie kell a lehetséges megoldások között. A lábjegyzet használata epikus költemények esetében inkább zavaró lenne, és ritkán is fordul elő, marad a szavak denotativ jelentésének visszaadása a latinizált forma nélkül. Talán még nehezebb a kikeresztelkedett Pfefferkorn nevének fordítása, aki ellen az Epistolae obscurorum virorum íródott; a fordító itt a név szó szerinti fordítása mellett dönt: der saubere Täufling Pfefferkorn = Megkeresztelt Borsszem, melyben a Borsszem konnotatív jelentése kompenzálja a veszteséget és tömören kifejezésre juttatja a megvetett személy jellemét. A német rendek jelszavát, a „Deutsche Libertát"-et, melyben a német „Freiheit" helyett áll az idegen szó, szintén nem lehetne magyarul „német libertas"-nak fordítani, hiszen a latin szavak elterjedt használata a magyar olvasóban más kor hangulatát idézné fel. Az ironikus névhasználat a szórend megcserélésével vagy a név becézésével is elérhető, például: „Leo der Zehnte" helyett „Der zehnte Leo", vagy „Kaiser Maximilian" helyett „Kaiser Max". A fordításban ez az irónia elvész, másutt viszont pótlásra kerül. A Hermann és Dorothea fordításáról Goethe eposzának fordítása a Hutten végnapjaival összehasonlítva részben hasonló, részben eltérő jellegű kihívásokat rejt a fordító számára. A leglényegesebb különbség abban található, hogy Goethe nem használ tájnyelvi szavakat, csak szakember vesz észre néhány kifejezést, amelyek regionális jelleggel bírnak; például az Esse (kémény). Mivel a szerző műve cselekményét saját korába helyezi és nem megy vissza a történelembe, igazából nincs szüksége archaizáló fordulatokra sem, melynek a fordító számára talán hátránya is van, mivel ebben az esetben elmarad ez a kompenzációs lehetőség. A 18. század végének klasszikus irodalmi német nyelve azonban rendkívül jellegzetes idióma, melynek adekvát fordítása semmi esetre sem könnyű feladat. Kezdjük tehát vizsgálódásunkat a korabeli nyelvhasználat problematikájával. A német nyelv mindmáig érvényben lévő helyesírását 1901-ben szabályozták először központilag (2005-től lép életbe a helyesírási reform), tehát addig úgymond kötelező jellegű helyesírás nem létezett. Természetesen voltak mérvadó ajánlások, szótárak, melyeket a legtöbben követtek, ám ezek néhány helyen több formát is elfogadtak. Ezek közé tartozik a betriegt (ma betrügt) és a Hülfe, hülfreich (ma Hilfe, hilfreich), melyek ma régiesnek hatnak és konnotatívan ekvivalens fordításuk itt nem is lehetséges. A költemény időmértékes rímelése azonban segít, hiszen a hexameterek önmagukban is előhívják a magyar olvasóban a megfelelő hangulatot, tehát elmondhatjuk, hogy a forma is kompenzálja azt a veszteséget, amit a fordító más helyen lexikális esz-