Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

Klasszikusokról - PÉTERI VANDA: Isten ujja... Strindberg Gustav Vasa drámájáról

megjelenésekor. A svéd olvasó- és színházi közönség szívesen vizsgálgatta magát az elé tartott történelmi tükörben. Az író 1908-1909-ben született történelmi drámái már főként a színházi kereslet igényeit próbálták kielégíteni. A történelmi dráma műfajában minden későbbi szerző Shakespeare követőjének bizonyult, Shakespeare-ének, aki a legtökéletesebben tudta kiaknázni a műfaj lehetőségeit. Követői akár utánozták, akár eltértek tőle, valamennyien a shakespeare-i minta alapján próbálták meg létrehozni saját, nemzeti történelmi drámájukat. Strindberg is Shakespeare követőjének bizonyult, s azon kevesek közé tartozott, akik valóban figyelemreméltót alkottak e műfajban. Shakespeare drámái svédül 1847 és 1851 között jelentek meg először C. A. Hagberg fordításában, s hamarosan újabb kiadásokat is megértek. Ennek köszönhetően Shakespeare művészete végre életre kelt Svédországban, az irodalomban és a színpadon is. Strindberg egészen korán olvasni kezdte a Shakespeare-darabokat, s ő maga is hangoztatta, milyen meghatározó mintával szolgált számára a Julius Caesar hőseinek intim környezetükben, például az otthonukban való ábrázolása. (A Gustav Vasa öt felvonásában szintén megfigyelhetjük a fontosabb szereplőket családi körben, otthon, ahol az egyéb gondjaikkal való vesződés mellett feleségükkel, anyósukkal perlekednek, és megpróbálkoznak a gyerekneveléssel is.) Shakespeare művészi eszközeire Georg Brandes hívta fel a svéd drámaíró figyelmét. Georg Brandes (1842-1927) - híres dán kritikus és irodalomtörténész, aki rendkívül jelentős szerepet játszott a modern irodalmi irányzatok skandináviai népszerűsítésében a 19. század végén - Kritikák és portrék (Kritiger og Portraiter, 1870) című kötetében több esszét szentelt Shakespeare különleges költői naturalizmusának jellemzésére, különös tekintettel a IV. Henrikre. Shakespeare-hez hasonlóan Strindberg is úgy tekintett a történelemre, mint kicsik és nagyok színgazdag, hol tragikus, hol komikus krónikájára, melyben az emberek (a szerzők kortársaihoz hasonlóan) minden korban ugyanazokkal a problémákkal és feladatokkal voltak elfoglalva. A történelmi „patinásság" fogalma Shakespeare és Strindberg számára egyaránt ismeretlen volt. Történelmi drámáikban nem azokat az eseményeket viszik színre, amelyeket a történetírók lejegyeztek, hanem azt kutatják, hogy a lejegyzett tények összhangban vannak-e, találkoznak-e az ember mindennapi életének élményeivel. A svéd írót lebilincselte Shakespeare válogatási módszere, mellyel a számára megfelelő drámai epizódokat kiemelte a rendelkezésre álló történeti, irodalmi forrásokból; valamint azt a képességét is csodálta, hogy a történeti feljegyzésekből hiányzó eseményeket is olyan hitelesen állította színpadra, mintha megtörténtek volna. Strindberg idejében Shakespeare példakép volt a történelmi darabok hatalmas terjedelmét illetően is. (Ebben az időben még nem volt közismert tény, hogy a nagy angol drámaíró általában meghúzta hosszú szövegeit, s egy-két órányi játékidőre rövidítette le azokat.) A maratoni színházi esték kialakulásához azonban más is hozzájárult. Az 1800-as évek folyamán a német Meiningeni Udvari Színház új rendezői, művészeti koncepciójának fontos vonása volt a történelmi díszletek, kellékek és jelmezek korhű