Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Rokon irodalmakból - Lassi Nummi versei

Lassi Nummi versei Szopori Nagy Lajos fordításában Lassi Nummi (1928) a második világháború után jelentkező, a finn líra nagy modernizációs fordulatát végrehajtó költőgeneráció egyik kiemelkedő képviselője. Pályája 1949-ben, egymás után két verseskötettel indult - és az imént, 2003 őszén vehettük kézbe huszadik kötetét Olemassa toisillemme (Megvagyunk egymásnak) címmel. Két itt szereplő verset (Érintés nélkül, Én, te, Bach) már ebből választottam. Több mint fél évszázados költői pályája során folyamatosan, szünet és törés nélkül alkotott. Rendkívül termékeny lírikus, olyan alkat, akiben szinte bármilyen élmény, emlék, gondolat vagy ötlet verssé formálódik nem úgy azonban, hogy költészete valamiféle életrajzi lenyomattá válna. Élményei, gondolatai ugyanis igen gyakran művészeti - képzőművészeti és zenei - alkotások, úti benyomások, műemlékek, olvasmányok és persze egy-egy természeti jelenség, látvány hatására születnek. Ám egyfelől ezeket is képes olyan mélyen megélni, mint az egész líráján végigvonuló hitvesi szerelem stációit. Másfelől viszont maga a „tárgy", az inspiráció nála legtöbbször pusztán a kiindulópont, az elrugaszkodási alap valamely távlatos, filozofikus, nemegyszer transzcendens gondolat, érzés felvillantásához, körüljárásához vagy a kíváncsi rákérdezéshez. Mert Nummi mindenekelőtt a lényeget kereső, kétkedő kérdező, titkokat vallató, elméletek, hitek és közhely-igazságok mögé néző költő. Termékeny feszültséget ad költészetének, hogy hideg fejű vizsgálódóként alapjában véve tele van életszeretettel és érzelemmel. S miközben tárgyilagosan vagy ironikusan, néha szkeptikusan - a legkisebb dramatizálás nélkül - tudomásul veszi és regisztrálja a lét megoldhatatlan ellentmondásait és fonákságait, Isten öntörvényűségét és „kiismerhetetlenségét", az ember tévelygéseit és esendőségét, hitek és eszmék viszonylagosságát, nem a kétségbeesés s nem is a cinizmus keríti hatalmába. Majd mindig kezében marad valami, amitől az az érzésünk támad, hogy az adott körülmények (keretek) közé szorítottan is élhető, élvezhető, sőt némelykor ünnepi lehet az ittlétünk. Észreveszi a jelentéktelennek látszóban, a megszokottban, a köznapiban rejtőző csodát, nagyszerűt, magasztosát; a monumentálist és a fenségest pedig leszállítja, lefokozza, elérhető kö-