Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

A gondolat vándorútján - PINTÉR GABOR: Tempusomnia revelat. Joseph Lortz...

I 3. gondolat uándorútján „sine ira et studio" szabályát betarthassuk. Pl. kiemeli, hogy a megigazulásról szóló lutheri tétel - „egyedül a hit által" - önmagában véve katolikus tanítás, amelyet azonban a reformátor túlságosan egyoldalúan értelmezett, valamint összekapcsolt a szentségi papság és a hierarchia elvetésével. Gondolatmenete ily módon vált katolikus szempontból elfogadhatatlanná.

33 Luther emberi és szellemi fejlődésének bemutatásán keresztül Lortz rámutat összetett, ellentétektől feszülő egyéniségére, s mélységes vallásosságára. „... (Luther) minden más összetevő előtt, amelyek őt jellemezhetik, vallásos ember volt." Nem könnyű ezt a fogalmat megnyugtató módon körülírni. Könnyebb úgy megközelíteni, hogy mi nem volt Luther. „Nem volt politikus és jogászi koponya. És misztikus sem volt. Teológiai rendszerező sem volt."

34 De akkor mi volt? „Luther a saját evangéliumának hirdetője és megvallója. Ez az evangélium pedig a kereszten meglátott Istenember, Jézus Krisztus, az Atya kinyilatkoztatása."

35 Ezt az evangéliumot saját életében is megélte. Úgy érezte, hogy miként az igaz egyháznak is szenvednie kell Isten igéjéért, úgy az ő keresztény életét is igazolja a megpróbáltatások elviselése. Lortz rámutat, hogy Luther miközben gyakran demagóg módon beszélt, megszólalt benne a lelki ember is: „nyilatkozataiban nemcsak durva ferdítések álltak a katolikus tanításról és minősíthetetlen gorombaságok a pápaságról, de ott állt egy tárgyilagos kritika is, amiben többször, sőt igen gyakran igaza volt. És mindenekelőtt egy igaz hitben élő és imádkozó vallásos ember, egy homo religiosus beszélt belőle. Olvasatomban ott van tehát mind az egyik, mind pedig a másik Luther, és kimondom - nem dadogva, sajnálkozó »habar ...de« attitűddel, hanem ugyanazzal a meggyőződéssel - a szenvedélyes igent és a kemény nemet, mégpedig egyidejűleg. Vagyis a történész számára nem létezhet az a kifejezés, hogy »lehetetlen«, még az egyháztörténész számára sem. Sőt, éppen az egyháztörténet - beleértve a dogmatika történetét - számtalan olyan dolgot tartalmaz, amelyet a hívő keresztény, különösképp a »zsinat utani« katolikus a priori lehetetlennek, ha éppenséggel nem blaszfémikusnak tarthatna. A görbe vonalakban, amelyekkel Isten egyenesen ír, végtelenül több van, mint amit a mi iskolás tudásunk álmodhatna."

36 Lortz személyében a katolikus egyháztörténet-írás elkezdte újraértékelni Luthert, és igyekezett a korábban jellemző elfogult polémiától megszabadulni.

37 Felvetése a „katolikus Lutherről", kíméletlen kritikája a visszás katolikus állapotokról, a „katolikus bűnrészességről" a reformációban, valamint állandó fáradozása egy megfelelő szintézisért sokakban mély nyomot hagyott. A korabeli kritika vitázva, de általában elismeréssel fogadta Lortz reformációtörténetét. Egyrészt kiemelték (mind katolikus, mind pedig evangélikus oldalról) keményen és következetesen katolikus voltát, másrészt elismerték tárgyilagosságát és történeti hitelességét. Nem véletlen, hogy bár sok újabb értekezés született ebben a témában, de Lortz reformációtörténete máig alapműnek számít. A benne megfogalmazott irányt a későbbiekben mint ökumenikus alapkonszenzust hivatalosan is megerősítették. Amikor Lortz elkezdte tudományos munkásságát, az ökumenikus szellemnek viszonylag kevés hagyománya volt a keresztény egyházakban. A II. vatikáni zsinat szellemiségének megelőlegezése évtizedeken keresztül félreértéseket és túlzásokat is ered-