Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Figyelő - HEGEDŰS BÉLA: Ráday Gedeon emléke (Berecz Agnes-Lángi József: Aranyidők a péceli Ráday-kastélyban)

- és ezzel most a gondos szerkesztést dicsérem - klasszikus értelemben vett forráskiadást, művészettörténeti utalásokban gazdag kutatási, feltárási beszámolót, sajátos műértelmezést, alapos bibliográfiát és megfelelő minőségű képmellékletet is kap az olvasó. A könyv továbbá ösztönöz. Ösztönöz, hogy vegyük a fáradságot és felkeressük a közvetlen közelünkben fellelhető értékeket, jelen esetben a péceli kastélyt. Elgondolkodtató, hogy egy napsütéses januári szombat délelőtt én voltam az egyetlen látogató. Tudomásul kell venni, hogy amíg kevés az érdeklődő, addig a felújításra szánt állami támogatás sosem lesz elegendő. Irodalomtörténész vagyok, ez meghatározza, hogy elsődlegesen mi az, ami a könyvben érdekel. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az irodalom története iránti érdeklődést nemcsak a kutatók esetében, de szélesebb körben is - gyakran az ún. legendák tartják fönn. Habár tudjuk, hogy a nagy történeti narratívak inkább retorikai-poétikai konstrukciók mintsem valódi referenciális értékkel bíró elbeszélések, mégis gyakran tapasztalható, hogy sok kutató bizonyos történeteket rákérdezés nélkül fogad el tényként. Egy következő hivatkozás már erre a tényre utal mint megbízható forrásra. A tudós leleplezés bizonyos esetekben csalódást okoz, más esetekben viszont felfedez, nyilvánvalóvá tesz. Berecz Ágnes nyitótanulmánya mindkét esetre példával szolgál. A 18. századi magyar irodalom kutatója számára a család egyértelműen legfontosabb alakja Ráday I. Gedeon, az évtizedeken keresztül magányosan alkotó kastély- és könyvtárépítő nemes, majd főúr. Egy emberöltőnyivel fiatalabb generáció fedezi fel a nyilvánosság számára, közli verseit, írásait. Emellett idős korára az intézményesülő magyar irodalom egyik legaktívabb támogatója lesz. Hosszú, gyakorlatilag eseménytelen élete élesen szembeállítható az először talán Kazinczy által kijelölt szereppel: Ráday Gedeon az elsők között említendő az irodalmunk megújítóinak sorában. (Kazinczy számára minden esetben rendkívül fontos volt a sorrend: így Ráday nem csupán a róla elnevezett versformában - ti. Ráday-nem vagy ahogy ma hívjuk nyugat-európai verselés - volt első, de az antik versformák írásában is megelőz mindenkit.) Az utókor aztán tovább mesél: színielőadásokról, szégyenkező utódokról, megsemmisülő versekről és freskókról stb. A Középnemesi barokk életmód a Ráday-család levelezése alapján (1750-1779) című tanulmány és forrásközlés eredményei azt sugallják, hogy a Berecz Ágnes választotta út - ti., hogy a még jórészt feldolgozatlan források, és nem a közismert legendák alapján indul el - a helyes. Ezzel nemcsak módszertani, de konkrét kutatási irányt is kijelöl. A források nagy része, mint megtudjuk, továbbra is feldolgozatlan, de a jól irányzott keresés már így is eredményeket szülhet. Ennek ellenére, számomra rendkívül szimpatikusán, mégsem törekszik az egyetlen igazság kimondására. Éppen ezért a címet tartom egy kissé problémásnak. Nem tudom, mennyire tekinthető a Ráday-család életmódja tipikusnak; de erre a problémára már a szerző is utal, amikor a család pályáját „a klaszszikus családregényekből ismerős sémához" hasonlítja (9). Irodalom- és művelődéstörténeti szempontból a család két legjelentősebb alakja természetesen Pál és fia, Gedeon - ki tagadná ezt? -, mégis, ha belegondolunk, a család hírnevét megalapozó