Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.
Figyelő - DÉR KATALIN: „Még a jók is üdvözülnek!..." (Liptay Lothar: A keresztyénség viszonya más vallásokhoz)
los titulussal jelez, és csupán a tartalmi ismertetésből azonosíthatjuk a kezdő szavairól Nostra aetate címen ismert dokumentummal. Ez a bevett, közismertebb címforma csak jó tíz oldallal később fordul elő egyszer - s még egy eldugott jegyzetben -, amikor már rég máshol jár az olvasó figyelme. A Nostra aetate után a kereszténység és a többi vallás viszonyát teológiailag megalapozó dokumentumok következnek: A kinyilatkoztatásról írott dogmatikai konstitúció, majd Az egyházról (De ecclesia) szóló Lumen gentium. Az előbbi a Dei Verbummal azonos; e megjelölés hiánya és az irat lelőhelyének homályos jelzése szintén zavaró. Az efféle bizonytalanságok mellett az is érthetetlen, miért ragaszkodik L. L. hivatkozásaiban a dokumentumoknak egy latin-német bilingvis gyűjteményéhez. Az anyag magyar nyelvű kiadása ugyan csak az eredeti disszertáció megírásának évében, 1975-ben jelent meg, így akkor aligha lehetett hivatkozni rá, ennek azonban 2003-ban, a könyv formájú kiadásban már semmi akadálya sem lett volna, amint annak sem, hogy L. L. eredeti jegyzetapparátusának ezt a részét átírja, korrigálja, különös tekintettel arra, hogy a II. Vaticanum anyaga a közelmúltban új, javított változatban, bőséges kiegészítő apparátussal ismét megjelent (A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai. Szent István Könyvek 2. Szent István Társulat, Budapest, 2000), és könynyen hozzáférhető. Nem esik szó több olyan zsinati iratról, amelyek a bemutatottakkal legalábbis azonos súlyúak. Amit elsősorban hiányolhatunk, az a Gaudium et spes (Öröm és remény; Lelkipásztori konstitúció az egyházról a mai világban; lásd az idézett kötetben, 605-740. o.), valamint az Ad gentes (A népekhez - Határozat az egyház missziós tevékenységéről; lásd uo., 509-560. o.), kivéve egyetlen utalást a jegyzetek között. A következő lapokon a katolikus álláspontot elméletileg artikuláló teológusok teóriáiról, Karl Rahner, Jean Danielou, Hans Küng és mások munkásságáról, az úgynevezett „anonim kereszténység" fogalmáról, illetve a „szubjektív implikáció", a nem hívőkben és a más vallást követőkben meglévő „implicit hit" elméletéről, majd az egyetemes és speciális (keresztény) üdvtörténet összefüggésének és különbségének tisztázására irányuló további erőfeszítésekről. Ha a szerző a katolikus megközelítést már a fejezetcímben is, majd a szövegben szintén „radikális inkluzivizmusként" jellemezte (82. o.), a „protestáns területen", mint mondja, igencsak eltérő a helyzet. A sort Barth „radikális exkluzivizmusa" nyitja, akinek sajátos vallásfogalmát, a vallás és a hit alapvető ellentétére, radikális szétválasztásukra vonatkozó gondolatait ismertetve L. L. a Römerbriefben és a Kirchliche Dogmatikban kifejtett barthi álláspont jelentős eltérését éppúgy hangsúlyozza, mint lényegi azonosságukat. Koncepciójából fakadóan Barth nem ismerte, nem ismerhette el a természetes vagy egyetemes kinyilatkoztatás tételét, következésképp a más valláshoz tartozók üdvlehetőségét sem. A következő részben Emil Brunner elvben Barthétól eltérő, gyakorlatilag mégis hozzá hasonló végkövetkeztetésre jutó felfogásáról olvasunk. Brunner az őskijelentés és az azt eltorzító ősbűn dialektikájából indul ki. Eszerint a nem keresztény vallások a kinyilatkoztatás és az ősbűn „kölcsönhatásának produktumai"; a kereszténység pedig - a vallás „eredetéről" szóló teóriák csoportosítása s egyfajta brunneri vallástipológia nyomán - mint „a vallások minden interpretációja közül (?) ... a legadekvátabb és legkomplettebb" nyer meghatározást (103. o.). A dialektikus teológia képviselőinek sorát Hendrik Kraemer holland teológus és misszionárius zárja,
