Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Rokon irodalmakból - Gödény Endre publicisztikája

GODEMY ENDRE Tápiószentmártoni vizitkártya (2004 húsvétján) Gyalogolni jó (Móricz Zsigmond könyvcíme) Már a buszinformáció elegáns, világos, nagy ablaka előtt elfog a bizonytalanság: hol is van Tápiószentmárton? Ugyanis a számítógépet birizgáló hölgy felveti azt az ötletet, hogy megközelíthetném Kecskemét felől is. Kétségtelen: tehetném, ha bolond lennék, vagy ha a korszerűsödő Magyar Posta lennék, amely feltehetően világ körüli útra viszi a leveleinket, mielőtt kézbesítené őket akár a szomszéd kerületbe. De minthogy sem bolond, sem Magyar Posta nem vagyok, abban állapodunk meg a cégsovinizmuson felülemelkedő hölggyel, hogy mégis legjobb vonattal menni Nagykátáig s onnan busszal. Ebből arra következtetek, hogy a szent községnek nincs vasútállomása. De mert a bizonytalanság érzete már megcsapott, úgy gondolom, jobb, ha magam nézek utána. A MÁV menetrendjében rá is találok a szent község nevére a Budapest-Újszász-Szolnok vonalon, közvetlenül Nagykáta után. Fanyar mosoly suhan át ajkamon: végre biztosan tudom, hol van Tápiószentmárton. Teljesen fölösleges busszal vacakolni, amikor egymást érik a vonatok, s a tetthelyen szállhatok ki. A vonat ámulatba ejtően modern és tiszta. Interszitis ülések, interszitis WC-alkalmatosság. Ez utóbbiról ugyan különvéleményt jelentek be, mert a rögzített ülőkét mi, férfiak óhatatlanul lepisiljük, ezért a nők, valamint a „nagydolgozók" - nemi hovatartozásuktól függetlenül - takarítani kényszerülnek leülés előtt, ami persze nem lehet tökéletes, hiszen csak papírral és szerek nélkül történik. - Vajon mennyi újítási díjat vett fel az a szélhámos modernizátor, aki feltalálta a felhajtható ülőke nélküli vécét? - Apróbb fogyatékosságok ezen kívül is akadnak: van olyan kocsi, amelyiknek nem nyílik az ajtaja, a hangszóró pedig csak játssza az eszét, mert a figyelemkeltő giling-galang után a szöveg érthetetlen. Csak annyit sejthetünk, hogy egy újabb állomás következik, de maga az információ, hogy melyik lett légyen az, a recsegés és a morajlás akusztikai élményébe vész, ami engem érzékenyen érint az információs társadalom korában, s arra ösztönöz, hogy lankadatlanul használjam a tájékozódás hagyományos eszközeit. Jelen esetben: a szememet. Az nem lep meg, hogy a Tápiószentmárton táblához nem tartozik állomásépület, de az igen, hogy a tulajdonképpeni falu nyolc-tíz kilométerre fekszik ettől a táblától, amelytől viszont busszal nem lehet eljutni a községbe. A községbe busszal eljutni csak Nagykátáról lehet. Kár volt tehát a virtuális informátor közlését józan ésszel kontrollálnom? Nem volt kár, mert így alkalmam nyílik egy kis elmélkedésre. Eszembe jut egy régi történet. Bábolna úgy kapott vasútállomást, hogy a miniszter