Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.
Rokon irodalmakból - Hahkarnas Bahkcisi elbeszélései
fenséghez hasonlítva egy Jusza- vagy egy Ajdosz-hegy csak kis hólyagnak, apró pörsenésnek tűnik. A sziklaszirt mintha lenyelné az eget. A dörgő hegyek gyülekezetének vadsága mellett Isztambul dombjai csak háziállatoknak látszanak, tejelő teheneknek, kis csirkéknek. Ha fel akarunk tekinteni e csúcsokra, meg kell fogjuk a kalapunkat, nehogy leessen. Tekintetünk fokról fokra ugrik felfelé, s amikor az egek legtávolabbi szeleivel is dacoló csúcsokig ér, csodálkozó kiáltás tör fel belőlünk. - Hát ez hogy lehet? A magaslat a mennyekben sikollyá lett. Az ezeregyszáz méteres meredély peremén növő, szellemektől sújtott, girbe gurba fenyők polipszerű gyökereikkel a szikla hasadékaiba furakszanak, megkapaszkodnak, rettegve tekintenek lefelé. Az Egei-tenger egy óriási mellkashoz hasonlóan emelkedő és süllyedő hullámhegyeivel számtalan nyelven beszél. Itt sugdos, ott mennydörgésszerűén morajlik, még messzebb ágyúként dörög, motyog, beszél, sopánkodik, sóhajtozik, sír, nyöszörög, dühöng, őrülten ordítozik, fenyegetőzik, szüntelen kiabál a sziklaszirteknek, de választ sosem kap. Megharagszik, széttép, felaprít, tol, húz, tart, forgat, rimánkodik, simogat, csókolgat, amikor homokos tengerpartot talál megremeg, elájul, elesik. Mogorva Mahmudnak nevezték. Mert mindent, ami a világban megnyugtat, örömöt ad vagy szórakoztat, mindent, ami kellemes, bármi legyen is az, éppúgy a sajátjának tekintett, mint az apja vagyonát. Úgy vélte, hogy a nők szépsége, a pamut puhasága, az ételek íze mind érte létezik. De bármennyire kapzsi volt is, semmit sem szeretett igazán. Semmiért nem akart áldozatot hozni, senkinek sem segített szívesen. Szerinte, amikor ő megjelenik, az asszonyoknak utcakövekként gyorsan a lába alá kell vetniük magukat, a férfiaknak pedig eszük vesztve kell a segítségére rohanniuk. De valójában senki sem ismerte őt. Belül az egész mindenséggel szembeni bosszúvágy fűtötte. Mindennel és mindenkivel mogorván viselkedett. Ezért lett a neve Mogorva. Mogorva Mahmud aznapi útja éppen olyan lett, mint önnönmaga: mogorva. Amikor Csökertme kikötőjéhez ért, egy csapat delfinnel találkozott. A delfinek tíz méterre is felugrottak a levegőbe, aztán bumm!, mint az ágyúgolyó csapódtak a vízbe. „Ha az egyik a hajómra esik, ripityára töri!" - gondolta, s nagyon megrémült. Kifutott a homokos tengerpartra, hogy egyen valamit. Egy ökölnyi pók szegődött a nyomába. Felült egy szikla tetejére, ami alól úgy mászott elő egy nagyon hosszú százlábú, mint ahogy az alagútból kijön a vonat. Odébb egy skorpiót akart agyonnyomni a cigarettadobozával, de az farkának egyetlen csapásával átütötte a dobozt. Távolabb még a szúnyogok leggyengébbjei is rákaptak. Mahmud szívében a pók, a skorpió, a százlábú és a kígyó ellen mérges győlölet támadt. De mintha még ez sem lett volt elég, az ellenszél az ezeregyszáz méteres Kran-szirt tövébe vetette. A Kran-szirt falában volt egy nagy barlang. Mogorva Mahmud a csónakjával beevezett és horgonyt vetett. „Lepihenek" - gondolta. Bement a barlang belsejébe. Ám a barlang oldalán végighúzódó párkányon egy nőstényfóka feküdt a szülőágyon, amelyet a párja algából készített a számára. A születés örömétől dobogó szívvel szorította mellére és szoptatta néhány órával korábban világra jött kölykét. A nőstény fóka fekete bársonyhoz hasonló, puha és szelíd tekintete kissé bús volt. Mahmud haragjában azt