Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Rokon irodalmakból - Hahkarnas Bahkcisi elbeszélései

fenséghez hasonlítva egy Jusza- vagy egy Ajdosz-hegy csak kis hólyagnak, apró pörse­nésnek tűnik. A sziklaszirt mintha lenyelné az eget. A dörgő hegyek gyülekezetének vadsága mellett Isztambul dombjai csak háziállatoknak látszanak, tejelő teheneknek, kis csirkéknek. Ha fel akarunk tekinteni e csúcsokra, meg kell fogjuk a kalapunkat, nehogy leessen. Tekintetünk fokról fokra ugrik felfelé, s amikor az egek legtávolabbi szeleivel is dacoló csúcsokig ér, csodálkozó kiáltás tör fel belőlünk. - Hát ez hogy lehet? A magaslat a mennyekben sikollyá lett. Az ezeregyszáz méteres meredély peremén növő, szellemektől sújtott, girbe gurba fenyők polipszerű gyökereikkel a szikla hasa­dékaiba furakszanak, megkapaszkodnak, rettegve tekintenek lefelé. Az Egei-tenger egy óriási mellkashoz hasonlóan emelkedő és süllyedő hullámhe­gyeivel számtalan nyelven beszél. Itt sugdos, ott mennydörgésszerűén morajlik, még messzebb ágyúként dörög, motyog, beszél, sopánkodik, sóhajtozik, sír, nyöszörög, dühöng, őrülten ordítozik, fenyegetőzik, szüntelen kiabál a sziklaszirteknek, de vá­laszt sosem kap. Megharagszik, széttép, felaprít, tol, húz, tart, forgat, rimánkodik, simogat, csókolgat, amikor homokos tengerpartot talál megremeg, elájul, elesik. Mogorva Mahmudnak nevezték. Mert mindent, ami a világban megnyugtat, örö­möt ad vagy szórakoztat, mindent, ami kellemes, bármi legyen is az, éppúgy a sajátjá­nak tekintett, mint az apja vagyonát. Úgy vélte, hogy a nők szépsége, a pamut puha­sága, az ételek íze mind érte létezik. De bármennyire kapzsi volt is, semmit sem szere­tett igazán. Semmiért nem akart áldozatot hozni, senkinek sem segített szívesen. Szerinte, amikor ő megjelenik, az asszonyoknak utcakövekként gyorsan a lába alá kell vetniük magukat, a férfiaknak pedig eszük vesztve kell a segítségére rohanniuk. De valójában senki sem ismerte őt. Belül az egész mindenséggel szembeni bosszú­vágy fűtötte. Mindennel és mindenkivel mogorván viselkedett. Ezért lett a neve Mo­gorva. Mogorva Mahmud aznapi útja éppen olyan lett, mint önnönmaga: mogorva. Amikor Csökertme kikötőjéhez ért, egy csapat delfinnel találkozott. A delfinek tíz méterre is felugrottak a levegőbe, aztán bumm!, mint az ágyúgolyó csapódtak a vízbe. „Ha az egyik a hajómra esik, ripityára töri!" - gondolta, s nagyon megrémült. Kifutott a homokos tengerpartra, hogy egyen valamit. Egy ökölnyi pók szegődött a nyomába. Felült egy szikla tetejére, ami alól úgy mászott elő egy nagyon hosszú százlábú, mint ahogy az alagútból kijön a vonat. Odébb egy skorpiót akart agyonnyomni a ciga­rettadobozával, de az farkának egyetlen csapásával átütötte a dobozt. Távolabb még a szúnyogok leggyengébbjei is rákaptak. Mahmud szívében a pók, a skorpió, a százlábú és a kígyó ellen mérges győlölet támadt. De mintha még ez sem lett volt elég, az ellen­szél az ezeregyszáz méteres Kran-szirt tövébe vetette. A Kran-szirt falában volt egy nagy barlang. Mogorva Mahmud a csónakjával beeve­zett és horgonyt vetett. „Lepihenek" - gondolta. Bement a barlang belsejébe. Ám a barlang oldalán végighúzódó párkányon egy nőstényfóka feküdt a szülőágyon, ame­lyet a párja algából készített a számára. A születés örömétől dobogó szívvel szorította mellére és szoptatta néhány órával korábban világra jött kölykét. A nőstény fóka fekete bársonyhoz hasonló, puha és szelíd tekintete kissé bús volt. Mahmud haragjában azt

Next

/
Oldalképek
Tartalom