Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.

Figyelő - G. KOMORÓCZY EMŐKE: Öregek menedéke (Benke László: „És hirtelen leszáll az este...")

kijárt az elfekvő betegekhez (kis kápolna is van az intézményben), 2002 nyara óta pedig állandó lelkészük van, aki a keresztény ökumenikus szellemiség jegyében végzi a lelki gondozást, bármilyen vallású legyen is a rászoruló. Az orvosok a holisztikus egészségügyi szemlélet alapján gyógyítanak, azaz testi-lelki egységben szemlélve kezelik betegeiket. A könyv végén „magyarságtörténeti" áttekintést kapunk a jelenkor gondjainak megértéséhez (Kevés a.gyerek, sok az öreg: elfogyunk). Hiszen már az első világháború óta kong a vészharang: pusztul a nemzet! Fülep Lajos, majd Illyés Gyula már a húszasharmincas években felhívta a figyelmet az elöregedés katasztrofális következményeire. Kiss Géza Ormánság című könyvében 1937-ben le is írta: „halálra ítélt nép vagyunk". A negyvenes években Kodolányi a Süllyedő világ című szociografikus jegyzetében rajzolt megrendítő képet Baranya megye elnéptelenedéséről, Fekete Gyula a hetvenes években próbált felrázni bennünket (Éljünk magunknak?). Varga Domokos egész életében a népességfogyás ellen, a családok fennmaradásáért küzdött (maga is példát mutatva a nagycsalád mintaéletére hét gyermekével és huszonhét unokájával). Gergely Mihály Röpirat az öngyilkosságról című megrázó könyve már a hatvanas-hetvenes évek fordulóján arra figyelmeztetett: önpusztító nép lettünk, az alkoholizmus, öngyilkosság „ragályos betegségében" szenvedünk. Az utóbbi évtizedekben pedig egész országrészek etnikai összetételének megváltozása, most már a munkanélkülivé vált tömegek lezüllése is fenyeget. Ha nem sikerül a kultúrába beemelni ezeket a rétegeket, ha nem tudjuk rászorítani-ránevelni őket az öntevékeny életre, akkor menthetetlenül elnyeli őket az iszákosság, a szegénység, a lelki restség, s ezzel még inkább fokozódik a társadalom lepusztultsága, magatehetetlenné válása. A zárófejezetben az író Iván László professzor „nemzetmentő" programját ismerteti tömören (Kincsesbányaként kellene élnünk). A nagy tudású, nagy tapasztalatú, immár 70 éves professzor Ne féljünk az öregedéstől című könyvében, valamint az Idősek Akadémiáján tartott előadás-sorozatában arra hívja fel figyelmünket, hogy egy társadalom mentális egészségét a társasság, a nemzedékek közötti helyes és ésszerű munkamegosztás, a terhek kölcsönös - és önkéntes! - viselése biztosítja. Ezért fontosnak tartja a társas együttlét jó megszervezését idős korban is (nyugdíjasklubok, családias otthonok kialakítása, közös programok, kirándulások szervezése stb.). Az államnak intenzívebben kell(ene) támogatnia az egyházak karitatív munkáját, az öntevékeny civil szervezetek létrehozását. Ugyanakkor ne feledjük: a humanitárius szolgáltatások csupán enyhíthetik, de meg nem oldhatják gondjainkat, nem tudják egészében átvállalni a családoktól a felelősséget az idősek-fiatalok problémáinak rendezésében. Ha a nyugat-európai nemzetek korszerű, magas szervezettségi szintjét el akarjuk érni e kérdésekben is, nekünk magunknak kell kialakítanunk, önerőből megteremtenünk a feltételeket, hogy újra mentálisan egészséges néppé válhassunk. Az egyházakra kitüntetetten fontos szerep hárul e tekintetben, fel kell ismernünk végre: a lelki Atyára mindannyian rászorulunk, nélküle senkik és semmik vagyunk. Tékozló fiúként vissza kell térnünk hozzá - ha meg akarunk menekülni, be kell tartanunk Törvényeit.