Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.

Figyelő - ID. HAFENSCHER KÁROLY: Életeink (Aranydiplomás evangélikus lelkészek vallomásai)

után, a forradalom előtt, alatt és után. Szigorú és lágy diktatúra idején, az ún. rendszerváltás évében - mind a mai napig. Kétségtelenül nehéz korszak tanúi valamennyien. Tanúk, de szereplők is, résztvevők és sorsuk alakítói is közvetlen környezetükben. Másként ítéli meg az elmúlt fél évszázadot, aki már nyugdíjas, és másként, aki még nem tud vagy nem akar nyugdíjba vonulni... Összeköti a vallomásokat az evangélikus egyház. Akár a Bethániából vagy a Sréterközösségből indult el valaki, akár ilyen vagy olyan teológiai irány képviselője volt, az évfolyam zöme megmaradt hazai egyházunk kötelékében. Két nevelő és néhány professzor hatott rájuk: Budaker Oszkár, Veöreös Imre és Karner Károly meg Prőhle Károly. Van közöttük biblikus, sőt fundamentalista, van ortodox és liberális irányultságú. Aki megszólalt, benne maradt az egyházban - a középen vagy a peremén, de mégis egy csapatban. Nem minden évfolyamról mondható el, hogy ugyanígy összetartott, és így ez a harmadik összekötő tényező. Az évi körlevelek, rendszeres találkozások, anyagi segélyakciók, közös élmények, nehéz káplánsors, következetes hivatali hűség ritka módon tartja össze ezt az évfolyamot, a közelmúlt legnagyobb évfolyamát; így is fogalmazhatnám: „mert szeretik egymást". Valóban, különböző tehetségű emberek, lelkészek közössége ez. Van, aki két nyelven prédikált egész szolgálati idején, van, aki verset is írt. Az egyik pszichológiából magas képzésre tett szert, a másik mérnöknek vagy orvosnak készült, mégis lelkész lett. Egyikük az Ószövetség, másikuk az Újszövetség szakértője, volt, aki kápolnát, sőt templomot épített, volt, aki katedrával cserélte fel a szószéket, a másik nemcsak teológiából doktorált. Volt, aki sokat publikált, a másik szórványmagyarságot gondozott Európában és a tengeren túl, volt, aki ötven év alatt öt-hat évet kihagyott a lelkészi szolgálatból, aztán folytatta. Különböző lelkészek, de ugyanannak az évfolyamnak tagjai. További hála és köszönet illeti a kívülállók részéről a kollégákat. Hála Istennek értük, és köszönet az embereknek, akik szerényen és szorgalmasan tudtak dolgozni az Úr szőlőjében. Köszönet a házastársaknak és családtagoknak. A papnésors néha hősi életet jelent: lemondó, visszahúzódó, de férjük szolgálatát vállaló papnék... És a papgyerekek, akik megszokhatták, hogy nehezen kerülhetnek egyetemre, főiskolára, mert az édesapjuk nem pásztor, csak lelkipásztor... A magukat megnevezni nem akaró, de Isten előtt jól ismert „adakozó családtagok": szülők, akik hozzájárultak a pályaválasztáshoz, gyerekek, akik akaratlanul is karrier nélkül maradtak, házastársak, akik néha már-már féltékenyek lettek a Krisztus menyasszonyára, az egyházra, akire több idő jutott, mint őrájuk, akik természetesen mondtak le a „szép hétvégéről", mert a gyülekezetben éppen ez volt a legmozgalmasabb időszak. Hála és köszönet egyházunk gyülekezeteinek, mindazoknak, akik megmaradtak nagy viharok idején is. Akik imádkoztak lelkészükért otthon és a templomban, akik megpróbáltak neki segíteni, hogy ne legyen „one-man show" a gyülekezetben, akik fizikailag, lelki és anyagi erővel mindenkor rendelkezésére álltak. Hála és köszönet külföldi testvéreinknek, akik kisebb-nagyobb mértékben segítettek ennek az évfolyamnak is könyvvel, meghívással, kapcsolattartással. így nem hagyták magukra az évfolyam tagjait, sőt még hajlandók voltak tanulni is tőlük.