Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.

Figyelő - BUZÁSI ENIKŐ: Egy peregrinus művész (Mányoki Ádám 1673-1757. Egy arcképfestőpálya Európa fejedelmiudvaraiban)

Mányoki Ádám a Hont vármegyei Szokolyán egy sokgyermekes református lelkész legidősebb fiaként, 1673-ban született. A család 1643-ban III. Ferdinándtól kapott nemességet, amelyet nem sokkal később, 1644. augusztus 22-én Győr vármegyében hirdettek ki. A festő családjának birtokairól egy 1673-as nemesi összeírás tesz említést, ebből tudjuk, hogy Mányoki Mihály, a festő nagyapja a Csallóközben fekvő Érsekiéi tulajdonosa volt. (Ma Szlovákia, Nagykeszihez [Vel'ké Kosihy] tartozik.) Mányoki Mihály 1665 előtt 40 évig maga is lelkész volt Tatán, 1652-től pedig a komáromitól különvált tatai református egyházmegye első espereseként említik a források. A festő apjának, Mányoki Jánosnak a neve először a debreceni református főiskola anyakönyvében bukkan fel, miszerint 1662-ben lépett felsőbb osztályba. 1668-tól Leydenben, 1669-től pedig a franekeri egyetemen tanult. Itt készült munkáit - „Disputatio Theologica. Prima & Secunda. De Veris & falsis Miraculis ... Leyden, 1669"; „Disputatio Theologica. De Vocatione Hominis ä vita terrestri ad vitám coelestem. ... Leyden, 1669" - többek között atyjának, Mányoki Mihálynak ajánlotta. Tanulmányai befejeztével 1670-ben hazajött, s először Szokolyán, majd 1680-ban Losoncon, 1681-1683 között pedig Bátorkesziben (ma Bátorové Kosihy) látott el lelkészi szolgálatot. 1672ben feleségül vette Deli Katalint, akitől hat gyermeke született. Mányoki Jánosról később csak annyit tudunk, hogy 1683 után egy ideig állás nélkül maradt, majd Diósjenőn lett lelkész, 1712-1728 között pedig a drégelypalánki egyházmegye esperese volt. Mányoki János családjával 1685-ben az Érsekújvár és Esztergom alatt dúló harcok miatt Komáromba húzódott vissza. Valószínűleg itt ismerkedett meg Doelfer főhadbíróval, aki a török elleni harcokban részt vevő braunschweig-lüneburgi csapatokkal jött Magyarországra. Doelfer a 12 éves Ádámot magához fogadta, és a kis északnémet hercegség, Lüneburg-Celle központjába, Cellébe vitte, hogy szüleinek tett ígérete szerint „olyan mesterségre taníttassa, amihez a legnagyobb tehetsége mutatkozik". Minderről a festő elbeszélése alapján Mányoki időskori barátja és életrajzírója, Christian Ludwig von Hagedorn számol be. Tőle tudunk Mányoki első mestereiről is, akiktől „az ecset kezelését és a festékek alkalmazását" sajátította el, s arról, hogy a valódi festői iskola, ahol mestersége legfontosabb tapasztalatait szerezte, kora legjelentősebb északnémet gyűjteménye, Anton Ulrich braunschweig-wolfenbütteli herceg képtára volt. Itt, a kortársak által „német Versailles"-ként emlegetett salzdahlumi kastélyban a 17. századi holland festők és a legjelentősebb kortárs francia mesterek (Rigaud, Largilliére) műveit tanulmányozva és másolva tett szert festői gyakorlatra. Ez a fajta művészi neveltetés határozta meg arcképfestői szemléletét, ez tette fogékonnyá a különböző festői iskolák megoldásmódja iránt. Ekkor alakultak ki festészetének azok a stiláris és technikai jellemzői is, amelyek műveit kortársaitól jól megkülönböztethetővé tették pályája későbbi szakaszában is. Mindvégig megfigyelhető igénye a formálás rajzi alaposságára és hajlama a részletekbe való belefeledkezésre a holland polgári arcképfestés beható ismeretéből és követéséből származik, míg portréinak udvari eleganciája, a dekoratív kellékek könnyed, magabiztos megformálása a korán megismert francia portréfestés tanulsága. Rövid ideig tartó lüneburgi, majd hamburgi működés után Mányoki 1703-ban Berlinbe telepedett át, ahová feltehetően a porosz főváros akkoriban meginduló reziden-