Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.

Figyelő - GÁSPÁR DOROTTY: A Koszorúk és epigrammák (Sághy Marianne: Versek és vértanúk. A római mártírkultusz Damasus pápa korában 366-384)

ben és támogatásban részesült. Boldog ember, aki elmondhatja magáról: azt olvasta el, amit csak akart, és nem azt, amihez hozzájutott. Ezért joggal várhatnánk tőle egy ragyogó összefoglalást az ókori kereszténység általa megjelölt periódusáról. Ehelyett egy furcsa könyvet tarthat a kezében az olvasó. A legszembetűnőbb a stílusa: könnyed, de erősen szekularizált,

1 fogalmi pontatlanságokkal,

2 nem feltétlenül irodalmi kifejezésekkel

3 fűszerezve. Ezekkel a stiláris jelenségekkel eléri, hogy az egyházról (akár amelyik volt az ókorban, akár amelyiknek lennie kellene) hamis képet ad. A hamis kép aztán a Római Birodalmat illetően is jelen van a különböző modern összehasonlítások révén.

4 A szerző módszere meglehetősen különös. Képzeljünk el egy szalmakazlat, ahol minden szalmaszál jelent valamit, sokszor olyat, ami az idősebb nemzedék szemében dehonesztálás. Végül e sok-sok szalmaszál bálává „rendeződik", anélkül azonban, hogy valódi rendszeresség, logikus sorrend lenne köztük. A rendszertelenség pedig nem használ sem a történelemszemléletének, sem pedig az ókori források értékelésének. Az ókori források használata esetleges, sokszor bármi mást is lehetne az éppen jelenlévő helyett idézni. Ezért sem a történelmi hátteret, sem pedig szövegösszefüggést nem lehet érzékelni. Következésképpen az olvasó a helytelen idézés klasszikus példájára emlékezhet: a Bibliában benne van, hogy nincs Isten. Ezt a mondatot azonban egy másik vezeti be, tudniillik: „mondta a gonosz". Valahogy így áll a helyzet Sághy Marianne forrásidézeteivel is. A történelem események sorozata, ez igaz. De minden eseménynek van előzménye és hatása is. Ezek elhagyása vagy egyoldalú kiválogatása meghamisítja a történéseket. A történelemhamisításra számtalan példát láthattunk az idők folyamán. Az ember azonban elvárná a sorstól, hogy legalább csökkenjen a történelemhamisítás, és hogy ebben minden keresztény szerző, bármely felekezethez tartozik, segítsen. Megtudjuk, hogy Peter Brown

5 „középkorász lánynak csapta a szelet".

6 Vajon miért fontos ez „A keresztény Róma" szempontjából? Csapongó könnyedsége felületes kijelentésekre készteti, amikor ilyeneket ír I. Constantinus előtti Róma városáról: „Egészében véve az a benyomásunk, mintha Rómának egyetlen keresztény emlékműve sem lett volna ebben az időben." (23. o.) Miért kell itt benyomásról, emlékművekről beszélni? Egészen pontosan lehet tudni, hogy Róma városában a legkorábbi keresztény lelet 3. századi, ez pedig egy szarkofág.

7 Tudunk lakóházakról, amelyek fölött később a tituláris templomok épülnek. A titulus nem más, mint annak a tulajdonosnak a neve, akié a ház volt.

8 Tudunk keresztény temetkezésekről megközelítően 200-tól, jóllehet ezek régészetileg nehezen foghatók meg. Azok a templomok, bazilikák, amelyeket I. Constantinus építtetett, valóban emlékei az ókeresztény kornak, de nem emlékművek, hanem ma is használatban lévő templomok. Az emlékmű egy másik fogalom. A keresztények életét, létét, a tituli

9 építését feliratok, szövegek bizonyítják. Együtt éltek a pogányokkal hol csendesebben, hol nagyobb ellentétekkel. Ezzel kapcsolatban Sághy Marianne kijelentése - miután megállapította, hogy Peter Brown „a későantikvitás kutatását forradalmasította"

10 (16. o.) - hogy „az úgynevezett Alföldi-tézis

11 - pogányok és keresztények szembenállása a 4. század közepén - mára éppen a browni szemlélet fényében tűnik idejétmúltnak". (18. o.) Peter Brown csak a módszert változtatta meg, de nem a kutatás tárgyát, vagyis az ókort. Tehát nem lehet leírni, hogy a pogá-