Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.

Figyelő - DÉR KATALIN: Venyige és szőlőtő (Bolyki János: János evangéliuma a görög tragédiák tükrében)

szemléleti kategóriát, azután hol technikai értelmű, hol meg pusztán metafora. János evangéliumának tragikumáról néha mint átfogó világnézeti aspektusról van szó, ami viszont köztudottan nem csupán a drámai műnembe tartozó alkotások ismérve, hanem epikusoké is. Az egyes jelenetek dramaturgiájáról szólva a technikai jelentés keveredik az előbbiekkel. „A hit drámája", „drámai tanúvallomás" és hasonló kifejezéseket viszont metaforikusán kell érteni. Ráadásul a Jánosi evangélium Kommentár-béli meghatározása - „mi az egész János evangéliumát műfajként a tanúságtétel drámájának tekintjük" (530. o.; kiemelés: D. K.) - utólag, a „műfajként" kitétel dacára, szintén metaforának tűnik, mert a jelen kötetben úgy tetszik, mintha Bolyki inkább a nem dráma, hanem drámai jellegű körülírásra hajlana. Továbbá ha ez az evangélium „dráma" (a Kommentár szerint) vagy „drámai jellegű" (jelen könyv szerint), akkor olyan példátlan alakzat, mely egyidejűleg mutatja a műnem archaikus és modern vonásait, összefüggésben azzal a Bolyki által is tárgyalt polémiával, hogy tragikus-e hát, („rossz végű") vagy komikus („jó végű") az evangélium drámaisága. Tudjuk, happy end nemcsak komédiában lehet, a kései tragédiák közt vannak jó végűek is: ilyenkor a kedvező fordulatot isteni közbeavatkozás hozza - „akárcsak" az evangéliumban. (Az újkomédiapedig egyes vonásaiban a tragédiához közelít, ahatárok elmosódnak.) Az evangélium tehát egyrészt a deus ex machinás jó végű tragédiák útján, a fejlődés új útján jár. Másrészt meg emlékeztet az ősi, a tragédia és komédia kettéválása előtti periódusra. Az áldozatképzet keresztény transzformációjáról szóló gondolatokhoz (165. o. skk.) kapcsolódva megjegyezzük, hogy a növényi termékenység vegetációs isteneinek áldozati rítusa döntően különbözik az állatáldozatitól. Az előbbi a természet évi körforgását ábrázolja ki, azaz „hőse" meghal, majd, természeti szükségszerűséggel, újjáéled. Az áldozati állat erőszakos és végleges halálából ellenben értelemszerűen nincs feléledés, az állat termékenysége erejét adja tovább halálával. Több kutató szerint a rítus akkortól válik drámává - tragédiává és komédiává differenciálódva -, amikortól hősei halandó, s ennyiben az állathoz hasonlatos lények, emberek, héroszok. Az újjáéledés-motívum szükségképp átalakul a tragédiában a hős halál utáni, abból folyó morális győzelmévé, áldássá, erkölcsi tanulsággá (Antigoné, Oidipusz Kolonoszban stb.): ez „az áldozati állat halálából fakadó erő" motívum spiritualizált folytatása. Mármost Jézus története mind az állatáldozati motívumra (Isten Báránya), mind a növényire (földbe vetett mag) emlékeztet, de érdekes módon a feltámadás ígérete itt is csak a növényszimbolikához fűződik. Ám az ígéret megvalósulása mégsem ezen archaikus-természeti-növényi sémát követi, hanem a modernebb deus ex machinaformát: „ezért Isten feltámasztotta őt". Nem beszélve arról az ismert, mégis elgondolhatatlan különbségről, hogy a vegetációs istenek halála nem személyes halál, hanem mintegy a megszemélyesített természeti erő pusztulása, míg Jézus halála és feltámadása személyes: „Én vagyok" - e kijelentés nemcsak a megholt és a feltámadott azonosságának evidenciáját mondja ki, hanem a feltámadt Úr személyes Én voltát is. Ami tehát az említett polémiát illeti, úgy véljük, János evangéliuma nem komikus jellegű, inkább a jó végű, deus ex machinás, modernebb tragédiákkal állítható párhuzamba miközben erősen archaikus, dráma előtti vonások tömegét mutatja.