Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.

Figyelő - DÉR KATALIN: Venyige és szőlőtő (Bolyki János: János evangéliuma a görög tragédiák tükrében)

mítosztalanítási programjáig és antropológiai értelmezéséig, majd H. Weder inkarnációs hermeneutikájáig és G. Theissen vallástudományi interpretációjáig (127-137. o.). Bolyki a létkérdések tragédiabeli (újra)értelmezését (137-144. o.) Aiszkhülosz Prométheusza., az euripidészi Bakkhánsnők és Szophoklész Oidipusza példáján vizsgálja. Mindhárom igen összetett mű; Bolyki az elsőből „az emberi lét feltételeit", a másodikból „a szenvedély" interpretációját, a harmadikból pedig „az identitáskeresés" egzisztenciális problémáját emeli ki, majd pedig azt vizsgálja, miként jelentkeznek ugyanezek Jánosnál. Kérdés azonban, drámaibb jellegű-e Jánosé a másik három evangéliumnál azáltal, hogy „a tragédiákhoz hasonló" létkérdéseket fogalmaz meg, hiszen megteszik ezt a szinoptikusok is. Amellett a hasonlóságok túl általánosak, például a szfinx embertalánya az Oidipuszban csak távolról emlékeztet János Pilátusának szavára: „íme, az ember!" A könyv egyik legérdekesebb részében a szerző a Jánosi gyülekezet történetével, vallásszociológiai formációjával, összetételével és helyzetével, sorsával foglalkozik Martyn kétszintes dráma-modelljét hasznosítva, kitérve arra, hogyan reprezentálják a közösséget a fellépő pozitív és negatív hősök, a Keresztelő, Nikodemus, a samáriai nő, Pilátus, Júdás stb. (144-162. o.). A sorsközösség megélésének terepe a liturgia, mely „olyan misztériumdrámává fejlődött, amely valóban »ketszintes« volt, a múltban lejátszódott bibliai történet jelen idejűvé vált, a résztvevők egyidejű szereplőivé váltak az egyszeri, de most megismétlődő drámának" (165. o.). Ez - a „szerepet" és hasonló terminusokat persze metaforikusán értve, lásd fenn - fontos és meggyőző gondolat. Az azonban kérdéses, jól írja-e körül az arisztotelészi „félelem és részvét" fogalma azt a reakciót, amit e sorsközösség tudata a Jánosi gyülekezetben kiváltott: „világos, hogy Jézus drámáját figyelve az arisztotelészi tragédiaelmélet szerinti félelem és részvét érzése töltötte el őket. Részvét az isteni Küldött földi sorsát olvasva/hallva, és félelem, hogy abból ők is részesednek majd. Ebből viszont arra következtetünk, hogy a Poétika ... katharsziszából, azaz megtisztulásélményéből is részesedhettek." (162. o.). Ez számunkra igencsak kérdéses, mindenesetre a Biblia nem így írja le a hívők viszonyát Jézus és a saját szenvedésükhöz. Az utolsó fejezetek tragédia és jog kapcsolatáról szólnak (168-188. o.). A rend mint olyan, a jog és igazság elszakadásának élménye, régi és új rend konfliktusa, bűn, bűntelenség, büntetés, bűnhődés - jog és dráma közös terepe, ezek az őstémák szükségszerűen öltenek oly sokszor törvénykezési formát a színháztörténetben. A per már mindig is drámai esemény, mert normális esetben a perkonfliktus sem igazság kontra nem-igazság vitája, hanem relatív igazságoké, akár a drámai konfliktus. A perben is, a drámában is önmagában elismerendő részigazságot képviselnek a felek, melyek között mégis dönteni kell; a Bíró épp annyiban karizmatikus-isteni személy, hogy képes új, ügydöntő szempontot hozni e mindenki más számára eldönthetetlennek látszó patthelyzetbe. Jog és dráma kapcsolata annyira szoros, hogy nincs értelme azt kérdezni, melyik az elsődleges, a jogi processzus drámai szerkezete, vagy a dráma per-struktúrája. Annál inkább, mivel egyes esetekben történetileg is követhető, miként válik ketté a közösség előtt lefolytatott nyers, ám rituális veszekedés egyfelől „perré", másfelől kezdetleges „drámává". Az ősi, sőt még a János korabeli római jog is nyíltan vállalja