Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.

Rokon irodalmakból - Fanny de Sivers írásai

könnyű nekik követni a mi tevékenykedésünket. Ha rögös és kanyargós életutunkon észreveszünk valakit közülük, akkor álljunk meg egy pillanatra, s kívánjunk neki legalább egy „jó napot"... A lélek nem vándorol, hanem várja a feltámadást A reinkarnáció, azaz újra testet öltés, melyet közönségesen lélekvándorlásnak is neveznek, Keletről behozott elmélet. Egy nyugat-európai számára ez izgalmasan egzotikusnak tűnik, akárcsak a tömjénfüst és Buddha talányos mosolya. A statisztikák azt mutatják, Franciaország egynegyede hiszi, hogy ebben van elrejtve a boldog élet kulcsa. A lélek halhatatlan. Ezt több vallás is állítja. A kátéban is ezt tanultuk. A keresztényt azonban szigorú elszámoltatás, a bűnök számonkérése és semmit el nem néző utolsó ítélet várja. Mindebben az tűnik a legrosszabbnak, hogy az életút egy, egyszeri, végleges, úgyhogy az embernek állandóan szem előtt kell tartania, azon kell lennie, hogy minden cselekedete a jót szolgálja. Ha a halál küszöbére ér, nincs többé kibúvó. Nem lenne-e sokkal izgalmasabb úgy elképzelni az életet, hogy az fokról fokra fejlődik? Meghal az ember, régi hámként levedli a testét, vadonatújat kap helyette, s ismét elkezd élni? Bemard Bro a reinkarnációs rendszert a nyári szabadságok szobabérléséhez hasonlítja: tegyük fel, hogy valaki minden évben más üdülőhelyre megy. Ez érdekes változatosságot jelent, de ugyanakkor nyugtalanító gondolatokat is kelt. Az ember sohasem tudhatja, hova kerül. Az egyik szállóban poloskák zaklatják, a másikban mindenét ellopják... Bro emlékeztet arra, hogy a keresztények feltámadása nem kínál ideiglenes bérelt lakást, hanem biztos, állandó otthont ad. Ennek a kilátásnak nem kelle biztonságérzetet keltenie bennünk és örömmel eltöltenie? A keleti vallásokban a reinkarnáció inkább büntetést jelent, mint vidám körutazást a földgolyóbison. A kérlelhetetlen karma törvénye megköveteli, hogy rossz cselekedeteinket következő életünkben jóvátegyük, bármilyen alakban jelenjünk meg ismét az élők között. A cél a lélek megtisztítása, amely lehetővé teszi, hogy hosszú és megpróbáltatásokkal teli vándorlások után egyesüljön az istenséggel, elvesszen benne, mint esőcsepp a tengerben. Egy ilyen elképzelés pánikba kergetheti az embert, mivel új alakját nem választhatja meg. Ez valahonnan máshonnét jön. így megeshet, hogy valakiből légy lesz, melynek a gyerekek kitépik a szárnyát, vagy útszélen növő pipitér, amelyet letapos egy kerékpár... Ezek a képek ellenszenvesebbnek tűnhetnek, mint a purgatórium kínjai. Az újra testet öltésről már a régi görögök is hallottak. Platónnál és Püthagorásznál találunk hasonló eszméket, de már észrevehetően megváltozott formában. Platón szerint a léleknek egyre tökéletesednie kell, s ezt nem érheti el egyetlen élet során. Ehhez a meggyőződéshez több tévtan kapcsolódott az őskeresztény időkben, melyekkel Tertullianus szállt harcba, s más keresztény tollforgatók. A 19. században divatba jöttek a keleti filozófiák. A romantikus prózaírók és költők lelkesítő gondolatmorzsákat csipegettek belőlük; a teozófus és az antropozófus iskolák elméleteket építettek. Rudolf Steiner helyet harcolt ki magának velük az irodalom-