Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.

Rokon irodalmakból - Fanny de Sivers írásai

röndjeim pakoltam, barátnőm még egyszer lehajtott a tengerhez. Délre jött meg, s lelkesen tudatta: Felfedeztem egy csodálatos kilátót a tengerre. Feltétlenül látnod kell! Magunkhoz vettünk néhány szendvicset és autóba ültünk. Vagy tíz kilométerrel arrébb le volt zárva az út, pedig a barátnőm néhány órával korábban áthajtott itt. Akkor nem látott egyetlen munkást, egyetlen gépet sem. Most se voltak. Csak a puszta térség, mint ennek előtte. Nem maradt más hátra, mint lefordulni az egyedüli mellékútra. Néhány percet mentünk, mikor az út szélén megjelent egy felirat. Loyola 1 km. Egyikünk se tudott arról, hogy a jezsuita rend alapítója ezen a vidéken született. Behajtottunk Loyolába, és egész délután Ignatius vendégei voltunk. Különös história. O maga volt, aki elzárta utunkat, s kastélyába vezérelt bennünket? Ignatius személye engem sohasem érdekelt különösképpen. Persze tudtam, hogy bizonyos körökben ellenszenves fanatikus híre volt, de ez se mozgatta meg a fantáziámat. Az én figyelmemet bátor tanítványai kötötték le, akik igyekeztek megvédeni DélAmerika őslakóit az európaiak mohóságától. Most nézegetni kezdtem az írásait, s meglepődve fedeztem fel „ritmikus imádságát", amely hasonlít a keleti egyházak Jézusimádságára, s amely tudatosan tárja fel Isten előtt biológiai lényünket. Vajon egy ilyen imádkozó lélegzés nem lehetne egy minden keresztényt egyesítő hatóerő? A szentek látnak és hallanak bennünket, és elsősorban olyanként szeretnek, amilyennek Isten akar minket. Az ő szeretetük egyesül Isten szeretetével, ebből merít erőt. Valamennyiünk élete boldogabb lenne, ha gondolnánk ezekre a láthatatlan barátokra, akik készek vigasztalni és segíteni bennünket. Talán ott van köztük a nagyanyánk, aki a tízparancsolatot tartotta mérőlécének, s türelmesen várta, hogy Isten Fia megváltsa ezt a bűnös és boldogtalan világot. A híres francia teológus és művészettörténész, Bemard Bro visszaemlékszik, hogyan gyűlt össze minden este a családja közös imára. Végezetül mindig megemlékeztek korán elhunyt anyjáról is. Meglehet, hogy az anya közbenjáró imádsága nagy hatással volt a fiúcska elhivatottságára és pályájára. A communio - közösség -, amelyről a Hiszekegy beszél, sok keresztény számára homályos fogalom maradt. Az élők és a holtak szolidaritása ez, amely Krisztuson alapul. Mindenekelőtt kapcsolat Krisztussal, és Krisztuson keresztül az emberek kapcsolata egymással. Ha ragaszkodunk Krisztushoz, természetesnek tűnik, hogy segíteni tudunk egymáson, és imádkozni tudunk egymásért. A történészek úgy vélik, hogy ezzel a hittétellel kapcsolatban az a legnagyobb nehézség, hogy az V. században vették be a Hiszekegybe. A reformáció idején azt állították, hogy ez a szöveg „hamis", bizonyos teológusok kitalálása, s erőszakkal tették bele a Hiszekegybe. Ez a dogma valójában az Újszövetség tanításából nőtt ki. Idézzük fel Jézus szavait Isten országáról, s Pál leveleit, amelyekben az apostol a keresztények összetartozásáról beszél. Ti pedig Krisztus teste vagytok, s ki-ki az ő tagjai - írja a korinthusbelieknek (lKor 12,27). Az őskeresztények szilárdan hitték, hogy az elhunytak lelkei velünk élnek. Az 1. század végén Róma püspöke, Szent Kelemen emlékeztetett erre, aki az egymással civa-