Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.

Corpus evangelicorum - BERECZ ÁGNES: Egyházi gyűjteményeink - alapkövek vagy kövületek?

lemi örökségét az újkorba; de arról már kevesebb szó esik, hogy ez bizony egyfajta kényszerűség volt, és nem következett szervesen az egyházi struktúrából. Mindenesetre a kolostori könyvtárak valóban a tudás (az írott kultúra) centrumaivá váltak; és az egyetemek megjelenéséig vetélytárs nélkül töltötték be kultúraközvetítő szerepüket. Az egyetemi, majd később az uralkodói (még később: nemesi, humanista és polgári) könyvtártípusok kialakulása véget vetett az egyházi könyvtárak kizárólagos szerepének. A könyvnyomtatás hihetetlenül felgyorsította azt a folyamatot, amit a legtömörebben talán a tudás demokratizálódásának nevezhetünk (az írástudás és a sokszorosított irodalom egyre szélesebb körben való elterjedése). A reformált egyházak szintén létrehozták a maguk könyvtári hálózatát, elsősorban az oktatási intézmények, a kollégiumok köré szervezve azokat. Ugyanakkor megindult és mindmáig tart a különböző gyűjtemények specializálódása is (szakkönyvtárak). Megfigyelhetjük azonban, hogy ezek a változások úgy mentek végbe, hogy a már létrejött típusok mindvégig megmaradtak, csupán újabbak társultak az előzőekhez. Az egyetemi könyvtárak nem törölték el a kolostori könyvtárakat; a humanista könyvtárak nem váltották fel a nemesi gyűjteményeket; a protestáns könyvtárak mellett tovább fejlődtek a katolikus könyvtárak; a népkönyvtárak mellett a szakkönyvtárak rendszere is felépült, és így tovább. A változó időben az egyházi könyvtárak meglehetősen konstans módon az oktatás és az értékőrzés feladatát látták el. A történelmi előzményekből következően számottevő mennyiségű kulturális műkincs (könyvritkaság) halmozódott fel bennük, s ez a tény a tudományos kutatás bázisintézményeivé tette őket. Még a szocializmus évtizedeiben sem volt kérdéses - már ahol sikerült átvészelni az államosítás hullámát -, hogy az egyházi könyvtárak komoly műemléki és kutatási értéket képviselnek. Ma azonban sorra kérdőjeleződnek meg az evidenciának hitt tételek is. Az egyházi kultúra múltját és értékeit természetesen társadalmi megbecsülés övezi; de a gondozás, feltárás és hozzáférhetővé tétel feladatát senki sem vállalhatja át tőlünk. Az egyházi struktúra felől tekintve viszont belátható: a könyvtárak, levéltárak és múzeumok nem seu ipso egyházi intézmények; a hitélethez, az egyházszervezethez és az egyházi feladatkörökhöz igencsak áttételesen kapcsolódnak. Az egyházi gyűjteményekben dolgozó szakemberek rendre azzal a ténnyel konfrontálódnak, hogy ez a terület nem szerepel a tervezett egyházi fejlesztések prioritásai között. A könyvtárakról általában, az egyházi intézményekről pedig különösen az a kép rögzült a köztudatban, hogy ezek csendes, nyugalmas helyek, ahol békésen szunnyadnak a múlt írott és tárgyi emlékei. A barokk műemlékkönyvtárak lenyűgöző látványt nyújtanak a körbefutó polcsorokkal meg a sok jó illatú régi fóliánssal; ezt minden vendégnek be is mutatják. - A bemutató alkalmával általában szóba kerül, hogy elődeink milyen nagy anyagi terheket vállaltak egy-egy könyvtár fejlesztése érdekében; hogy olykor életüket kockáztatták tűzvész alkalmával a könyvek mentésében. Ismerünk kalandos történeteket fontos munkák áldozatos megszerzéséről; nagy értékű adományokról és legendás könyvtárosokról, levéltárosokról. Ezek a történetek azonban legalább százévesek. Úgy tűnik, a nem is olyan távoli múltban még a tudás, a gondolatok áramoltatásának eszközét látták a könyvekben