Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 1-2. sz.

Corpus evangelicorum - MÁNYOKI JÁNOS: A bárd éle

A parókián jól él a vendég. A tilsiti piacon gyönyörködött a föld gazdag termésében, a parókián élvezi a bőséget. Az Isten nem közvetlenül sújt a szegénységgel: a föld nem bűnös. Halban és tejneműben dúskálok. A keszeg sokkal nagyobbra nő, mint nálunk. De a tengerről is érkezik a hal: kövér pácolt hering formájában. Szépek a csukák, Oleg meséli, hogy nemrégiben nyolc és fél kilósat fogott. A fejét megmutatja: mint egy kis krokodil. Megmaradt bennem ez a fej: most már éppúgy az úthoz tartozik, mint a ragniti lovagvár vagy Göring vadászkastélya... Utolsó állomásunk Matroszovo. Halászfalu. Főutcáján megy a Gilge: képzeljünk el egy magyar községet, ahol két házsor között folyik a Tisza. Három kilométerrel lejjebb már a Kur-öböl terjeszkedik. István lelkész kéthetenként keresi föl Matroszovot. Istentiszteletet tart: mert akadnak néhányan evangélikusok. Most, amikor megérkezünk, éppen temetés van. A halottasmenet csónakon kel át a túlsó partra: elöl a koporsó, utána rézfúvósok, mögöttük a gyászolók. Mivel módunk van rá: szépen, nyugodalmasan leereszkedünk a Gilgén. Óriási, szürke víztömeg tárul fel: nincs vége, hossza. Fúj a szél: hullámok torlódnak, fehér habok. Szárazföldi embernek nyomasztó látvány. A víz azonban combig ér, derékig ér. Előbbutóbb mindnyájan megfürdünk, mert a víz melegebb, mint a levegő. Előbújik a nap: felragyog a felhő, felragyog az öböl, fehér és szürke tónusok játszanak. A parton egyszeriben méregzöld lesz a nádas. Visszafordulunk: a temetőben még hatalmas páfrányokat gyűjtünk, hogy földíszítsük a szlavszki templomot. Meglátogatjuk Lenit. Áfonyalekvárral, kaláccsal, kakaóval kínál bennünket: láthatólag örül, hogy a tiszteletes benézett hozzá. Istvántól megtudom, hogy az asszony élettársa már a temetőben van: az öbölben találták meg a holttestét. Megfulladt: talán részegen, talán orvhalászaton. Hiszen éjszaka történt. Leninek van egy kis panziója: német nyugdíjasok látogatják, akik vissza-visszatérnek gyerekkoruk színhelyére. Egy idős hölgy szomorkásán megjegyzi: - Azon szerencsések közé tartozom, akiknek a szülőháza ma is áll Königsbergben. Indulóban az autó, amikor Falkenbergné jön hozzánk: már nem fiatal asszony, szokatlanul jól beszél németül. Három nagyobbacska gyerekkel kínlódik, házat bérel. Most éppen bajban van. A tulajdonos fölszólította: vegye meg a házat - háromezer dollárért -, vagy költözzön ki belőle. Sír az asszony. István is tanácstalan: megígéri ugyan, hogy szól az esperesnek, négyszemközt azonban bevallja: nem tud olyan esetről, hogy magánszemély ekkora segélyben részesült volna. Az istentiszteleteken jobbára fáradt, elgyötört arcokat láttam. Bizalmatlanság, még inkább önállótlanság érződik. Maroknyi a lutheránus közösség: egy ébredő nagyorosz indulat - emberileg szólva - piheként elfújhatja. Alkalmaik hangulata szinte szomorkás. Mi értelme? - vetül föl az emberben a józan kérdés. Hiszen a segélyt önmagáért is eljuttathatnák. Mégis összegyűlik tíz, húsz, harminc - időnként ennél jóval több - ember. Talán nosztalgiázva, talán megszokásból, talán egymásra tekintettel, talán a szervezőkészség